Címkék: önszabályozás

A magyar úton indul tovább az angol sajtószabályozás?

Meglepetésre és az utolsó pillanatban, de megegyezett az angol parlament három pártja arról, hogy milyen jogi keretben valósuljon meg a helyi sajtószabályozás reformja. A Leveson-bizottság javaslatait eszerint egy úgynevezett Royal Charter (ennek sajnos nem tudom, mi a szabatos magyar fordítása, legyen mondjuk pátens, hiszen ilyen rendeletekben minősítenek például egy-egy települést várossá) alapján ültetik majd át a gyakorlatba. A megegyezés része az is, hogy a korábbi feltételeket jelentősen szigorítva, ezentúl csak a parlament mindkét házának kétharmados többségével lesznek módosíthatóak az összes pátensek (ebből is kiviláglik, hogy sajnos valójában nem a királynő írja és adja ki ezeket).

A brit bulvársajtó súlyos botrányai, leginkább a telefonlehallgatási ügy nyomán indult Leveson-bizottság jelentése törvényi alapon működő sajtószabályozásra tett javaslatot. A kormány nagyobbik pártja, a konzervatívok ezt, Cameronnal az élen, inkább ellenezték, a másik kormánypárt (LibDem) és az ellenzéki Labour inkább támogatta. Az első kommentárok szerint a kialkudott megoldás fő előnye az, hogy mindkét oldal a maga álláspontját láthatja megvalósulni benne.

A sajtó vélt és valós áldozatait tömörítő, szigorú új sajtószabályozásért kampányoló Hacked Off üdvözölte a megállapodást. A veterán sajtószabadság-ügyi szervezet, az Index on Censorship viszont úgy véli, elfogadhatatlan, hogy politikusoknak bármilyen beleszólása legyen a politika ellenőrzésére hivatott média szabályozásába. Kirsty Hughes, az Index igazgatója azt mondta: ez a megoldás beszennyezi a demokráciát, az pedig, hogy a kétharmados szabályt minden pátensre kiterjesztik, az a fajta politikai ügyeskedés, amit a magyar kormány alkalmaz napjainkban, amikor politikai céljai érdekében, többsége birtokában rendre átírja az alkotmányt, megsértve ezzel demokratikus alapelveket.

Sok víz lefolyik még a Temzén, mire kialakul, hogy a majdani új sajtószabályozás szerve pontosan hogy fog kinézni a gyakorlatban, a továbbra is önszabályozásként működendő rendszer kidolgozása ugyanis magára az iparágra vár, nem a képviselőkre. Egyelőre az sem biztos, hogy a nagy kiadók hogyan reagálnak, csatlakoznak-e egyáltalán a majdani regulátorhoz. (Ha nem teszik, bíróság szabhat majd ki rájuk büntetéseket – legalábbis ha jól olvastam nagyon gyorsan az elképzeléseket -, nem pedig a Leveson által javasolt Ofcom, a rádiózás és televíziózás felügyeleti szerve.)

A Financial Times higgadt – még a megállapodás létrejötte előtt született – szerkesztőségi cikke arról ír, hogy öt éven belül, a “szabályozatlan” internetes média további térhódításával ez a fajta reguláció mindenképpen idejét múlttá válik. A pátens szövegének egyes elemzői ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet: az abban szereplő definíciók szerint minden hírekkel foglalkozó weboldal és akár blog is a szabályozás alanya lesz. Ez az a pont, ahol a magyar médiatörvény körüli viták ismerői felidézhetik emlékeiket és elégedetten hátradőlhetnek.

Reklámok

Független, de törvényi felhatalmazással működő sajtófelügyeletet javasol a Leveson-bizottság

The Leveson Inquiry.

Több mint egy éves munka után, ma tette közzé jelentését Londonban a Brian Leveson bíró által vezetett bizottság, amely a telefonlehallgatási botrány nyomán, Cameron miniszterelnök felkérésére vizsgálta a brit sajtó “kultúráját, gyakorlatát és etikáját”.

A jelentésnek a vezetői összefoglalója is 48 oldal, úgyhogy még nem olvastam végig, de a Guardian összefoglalójából kiderül, hogy:

– a bizottság a várakozásoknak megfelelően olyan új sajtószabályozási szerv felállítását javasolja, amelynek működése törvényi alapon nyugszik (a médiaipar számos szereplője és parlamenti képviselők egy csoportja is úgy véli, hogy egy ilyen megoldás már önmagában is a szólásszabadság megsértését jelenti; a szabályozás támogatói szerint viszont a brit sajtó eljátszotta a tiszta önszabályozás jogát a sorozatos etikai kihágásokkal és jogsértésekkel),

– a javasolt új testületnek a kormánytól és a parlamenttől is függetlennek kellene lennie, nemcsak a médiaipartól,

– a szabályozási eszközök között ott lennének a súlyos pénzbírságok,

– a reformnak ki kellene terjednie a sokat bírált brit jóhírnév-sérelmi (libel) modell megváltoztatására is.

A javaslat szerint az új rendszerben való részvétel nem lenne kötelező az újságok számára. Amelyik lap azonban kimarad, azt a tévés-rádiós piacot felügyelő Ofcom ellenőrizné.

Hogy mindebből mi és hogyan fog megvalósulni, az még nagyon a jövő zenéje. A Leveson-jelentés nem törvényjavaslat, tehát most először is mindenki rengeteget fog beszélni és írni róla, a már bemutatott szabályozási modellek mellé újabbak fognak készülni, aztán – minden bizonnyal évek múlva – összejöhet egy olyan jogi szöveg, amin megint el lehet kezdeni hosszan vitatkozni.

David Cameron a parlament alsóházában már reagált is a jelentés megállapításaira: szerinte a törvényi háttér önmagában is azzal a veszéllyel jár, hogy mai vagy jövőbeni politikusok a sajtó rendszabályozásának (regulations) eszközéül használják. A miniszterelnök szerint a Leveson által üdvösnek tartott célokat törvényalkotás nélkül is el lehet érni.

Lord Hunt, a PCC (a sajtó jelenlegi önszabályozó szervezete) vezetője – állítása szerint széles iparági konszenzussal a háta mögött – olyan új önszabályozási modellt javasol, amelyben ott vannak az elrettentő pénzbüntetések, de nincsen törvényi háttér. A Guardian szerint ez majdnem jó ötlet, de a médiabiznisz szereplőitől teljesen független entitásra lenne szükség.

Társszabályozás, önszabályozás: mi legyen?

(Az alábbi írás először a Magyar Narancsban jelent meg. Azért ilyen hosszú.)

Ízlés, értékítélet, meggyőződés dolga, hogy a magyar média jelenlegi állapotát tragikusnak vagy egyszerűen csak jelentős mértékben javíthatónak/javítandónak tekinti-e az ember. A másfél évvel ezelőtti és a jelenlegi viszonyokra tekintve annyi világos, hogy a terjedelmes, óriási felhajtással kísért, igen drága intézményrendszert létrehozó médiatörvényektől nem lett jobb semmi. A média sem a nemzeti kultúrához, sem a sokat emlegetett demokratikus nyilvánossághoz nem tesz hozzá többet, mint tavaly meg tavalyelőtt, de még csak nem is szórakoztatóbb, mint akkor volt.

A 2011. július 1-jén indult társszabályozási rendszerrel is ez a helyzet. Két tekintetben persze beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A médiahatóságnak nem kellett újabb kommunikációs fronton csatáznia, sőt, joggal jelenthette ki, hogy a sajtószabadság haláláról szóló víziók, lám, alaptalanok voltak. A válsággal kínlódó szerkesztőségek legalább egy bizonytalansági tényezőtől megszabadultak, az óriási pénzbüntetések réme szertefoszlott. A társszabályozásból azonban nem lett nemzeti sport, az ügyek száma egy év alatt az internetes és nyomtatott médiában összesen nem érte el a néhány tucatot.

Ez önmagában is támadhatóvá teszi a társszabályozás intézményét, nem is egy oldalról. Lehetnek, akik úgy gondolják, hogy a viszonylagos visszhangtalanság az iparág hibája. Miért nem népszerűsítették hatékonyabban? Mások úgy vélhetik, a panaszok alacsony száma és – a médiatörvényt félreértő módon – jellemzően egyéni sérelmekre koncentráló jellege azt igazolja, hogy a sajtó kifogástalanul működik. jobb. A panaszok alacsony száma valójában csak a panasztételi csatorna ismeretlenségét és/vagy a közönség elvárásainak alacsony szintjét mutatja. De ha azt kérdezzük, hogy általánosságban változtatott-e valamit a média készítőinek és felhasználóinak viszonyán a társszabályozás, a válasz: nyilvánvalóan nem. Bővebben…