Címkék: New York Times

Elhunyt minden idők legjelentősebb jogi újságírója

Anthony Lewis, Who Transformed Coverage of the Supreme Court, Dies at 85 – NYTimes.com.

Anthony Lewis március 25-én, a massachusettsi Cambridge-ben, otthonában hunyt el, hozzám szégyenszemre csak tegnap este jutott el a hír. De nem láttam nyomát, hogy magyarul lett volna szó róla, úgyhogy jobb későn, mint soha.

Hazánkban ugyebár értelmezhetetlen fogalom az, hogy jogi újságíró, de Amerikában, ahol minden van, ilyen szakma (vagy legalább foglalkozás) is létezik. Lewis a múlt század ötvenes éveiben kezdte a pályáját, 1955-ben a Washington Daily News című bulvárlap riportereként kapott Pulitzer-díjat egy sorozatáért. (A cikkek egy Abraham Chasanow nevű illetőről szóltak, akit olyan Amerika-ellenes vádak miatt bocsátottak el az állásából, amelyeket azok “titkos” volta miatt megismerni sem volt módja, így védekezni sem tudott ellenük a bíróságon.)

Az 1962-63-as újságsztrájk idején (ekkor már a New York Times munkatársa volt) Gideon’s Trumpet címmel könyvet írt a Legfelsőbb Bíróság azon döntésének történetéről, amely alapján azóta senki nem állhat amerikai bíróság előtt szakszerű jogi képviselet nélkül – Lewis tehetségére, a bonyolult jogi kérdések és dilemmák világos, érthető, sok esetben szórakoztató megragadásának képességére rávilágít, hogy a könyvből film készült Henry Fonda főszereplésével. Fő témája általában is a Legfelsőbb Bíróság volt, de rengeteget foglalkozott a bevándorlási joggal és érintettjeivel, meg mindenféle kiszolgáltatott emberek, csoportok és a jogrendszer viszonyával.

Ennek megfelelően amerikai értelemben szélső-liberális, vérző szívű balos volt (karrierje legelején dolgozott a demokrata elnökjelölt Adlai Stevenson kampányában, később egyes kollégái szerint túl jóban volt Robert Kennedyvel). Sokat és keményen osztotta Reagant és főügyészét, Ed Meese-t, majd George W. Bush főügyészét, John Ashcrofot is. De ugyanolyan szenvedéllyel bírálta a Clinton-kormányzat bevándorlási politikáját, mint a republikánusokét.

Volt a NYT londoni tudósítója, írt könyvet a Sullivan-döntésről (Make No Law) és az amerikai alkotmány első kiegészítéséről (Freedom for the Thought That We Hate), és nem csak a Columbia felsőfokú újságíró-iskolájában, hanem a Harvardon is tanított jogot. 1969 és 2001 között írta rendszeres jogi publicisztikáit a New York Timesba (az utolsót arról, hogy a 9/11-es támadások utáni kormányintézkedések miért jelentenek fenyegetést az állampolgári jogokra). A nekrológokból – de egyébként minden írásából is – kiderül: miközben folyamatosan bírálta az amerikai jogrendszer általa negatívnak tartott jelenségeit, ezt mindig és éppen arra alapozta, hogy büszke volt erre a jogrendszerre és az általa kialakított jogrendre, a bíróságok működését pedig a demokrácia legfontosabb védelmi eszközének tekintette.

Egy kis háttérinfo

“Az USA Today nagyon népszerű újság, de mértékadó körökben nem tartozik az olyan fajsúlyos lapok közé, mint például a New York Times. Nemzetközi igényeknek felel meg, mint az International Herald Tribune, de kevésbé mértékadó.”

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2012. július 26., 2. oldal

Már be is döglött a hiperlokál?

“Az elképzelés, hogy bloggerek [évi] hatszámjegyű [dollár-] bevételre tehetnek szert városházi ülésekről, rendőrségi jelentésekről és középiskolai meccsekről szóló híradásokkal, ma sokkal inkább halványuló álomnak, nem pedig valóságnak mutatkozik” – írta a Bloomberg Businessweek két héttel ezelőtti száma. (A cikk online nem elérhető, ezért gondolom, hogy még érdemes foglalkozni vele.)

A cikk felidézi, hogy két-három évvel ezelőtt web-próféták és újságírás-látnokok kedvence volt a hiperlokális modell, mely szerint a média jövőjét a kisközösségeknek (ezen Amerikában jellemzően az 50 ezres körüli és alatti településeket, városrészeket lehet érteni) szóló szolgáltatások jelentik. Számos nagy médiavállalat el is indult ebbe az irányba, de a Bloomberg szerint a kezdeményezések mára mind kifulladtak: az AOL egy becslés szerint 147 millió dollárt veszített a Patch nevű hiperlokális hálózaton, a Politico, a Washington Post, a New York Times és a Guardian pedig egyaránt radikálisan visszavette vagy teljesen leállította nagy felhajtással indított hasonló kezdeményezéseit. (Magyar kezdeményezés is van, azt még nem vette vissza senki.)

A hiperlokális kudarcnak a Bloomberg szerint nagyon egyszerű oka van: nem jön ki a matek. A helyi hirdetőknek sokkal jobban megéri, ha Goggle-hirdetéseket vásárolnak, mintha az összehasonlíthatatlanul kisebb elérést biztosító helyi szájtokon hirdetnek. (A Patch szájtjain ráadásul futnak is a Google szöveges hirdetései, így mondjuk egy helyi mosodás a Patch által kínált ár 5%-áért megjelenhet ugyanazon a felületen.)

A Bloomberg szerint a probléma gyökere az, hogy “a hiperlokális szájtok egyszerűen nem jelentenek nélkülözhetetlen olvasnivalót.” A cikkben idézett kutató szerint egy átlagos user havi 109 alkalommal használ valamilyen keresőt, helyi oldalra viszont legfeljebb kétszer kattint.

Újságíró-oldalról az is felmerül, és ezt már én teszem hozzá, hogy a hiperlokális szájtok esetében fokozottan merül fel a kereskedelmi média örök alapkérdése: mi van, ha rosszat írunk a hirdetőről? Az üzleti modell szerint a közösséget kiszolgáló éttermek, szerelők stb. fognak hirdetni a hiperlokális szájtokon – ugyanakkor elvben ők jelentik az ilyen oldalak egyik legfontosabb témáját is. Hogyan kezelhető az a helyzet, hogy a hiperlokális blogger (vagy a salesese) egyik nap pénzt kér a sarki hentestől, a másik nap viszont meg kellene írnia, hogy büdös volt nála a lapocka?

Az is lehet persze, hogy nem a hiperlokális modellel önmagában van baj, hanem azzal, ha nagy médiavállalatok próbálják megvalósítani. A Guardian médiabloggere, Roy Greenslade szintén két hete közölte a Kentistowner nevű észak-londoni helyi szájt szerkesztőinek írását. Ők üzleti sikerekről számolnak be – és arról, hogy szerkesztőként maguk tartják a kapcsolatot a potenciális hirdetőkkel.

73%-kal nőtt a New York Times példányszáma egy év alatt

Editor & Publisher ®.

A lenyűgöző adat elsősorban annak köszönhető, hogy tavalyhoz képest radikálisan megváltoztak az amerikai terjesztési audit szabályai. A lapok példányszám-adataikba immár beszámíthatják a különféle mutációk és, ami a NYT esetében lényegesebb, a fizetős digitális verziók vásárlóit is. A március 31-ével záró évről szóló jelentés szerint a New York Timesnak már több digitális, mint nyomtatott vásárlója van (807 ezer és 780 ezer).  A NYT paywall, vagyis a webes kiadást fizetéshez kötő rendszer az audit-módszertani váltással gyakorlatilag egy időben, tavaly március 28-án indult. A napi átlag 807 ezer fizető digitális olvasó mindenesetre igen impresszív szám, még ha nem is teljesen egyértelmű, hogy mi van mögötte.

A fizetős online tartalom úttörője, az összesített példányszámlistát vezető Wall Street Journal napi 552 ezer digitális olvasóról számolt be. A digitális forgalmat tekintve jócskán lemaradva harmadik a New York-i bulvárlap Daily News.

A 25 legnagyobb amerikai napilap közül a legjelentősebb példányszám-veszteséget (a módszertani lazítás ellenére) a Washington Post szenvedte el 2011 és 2012 márciusa között; közel 8%-kal csökkent a forgalom.