Címkék: EFF

Twitter-háború: elvi kérdés, gyakorlati válasz

“Mi vagyunk a szólásszabadság-párt szólásszabadság-szárnya.” Dick Costolo, a Twitter vezérigazgatója a 2010-es évek elején több nyilatkozatban használta a büszke megfogalmazást (arról megoszlanak a források, hogy először a Twitter brit főnöke vagy a vállalat vezető jogásza formálta meg ilyen szép kereken a cég vonatkozó alapvetését, de ez mindegy is). Könnyen lehet ugyanakkor, hogy ha a népszerű menedzser visszamehetne az időben, kicsit puhább szavakat választana. Azon nincs vita, hogy az internet három gigásza, a Facebook, a Google és a Twitter közül ez utóbbi DNS-ében van jelen a legerősebben a szólásszabadság iránti elkötelezettség (ami persze nem jelenti azt, hogy a másik két óriás a szólásszabadság ellensége volna), az idézet azonban az elmúlt két év során többször is számonkérőleg tért vissza a Twitter egyes lépéseit bíráló kommentátorok szövegeiben.

Az internet – általuk felfogott – alapértékeit védelmező, nagy hagyományú és nagy tekintélyű Electronic Frontier Foundation idén májusban egyenesen ilyen címmel adott ki közleményt: “A Twitter kiszáll a szólásszabadság-pártból“. Az EFF szerint ez következik abból, hogy a Twitter számos esetben eleget tett az orosz, illetve a pakisztáni hatóságok felszólításainak, amelyek a szolgáltatás helyi felhasználói által feltöltött egyes tartalmak eltávolítására vonatkoztak. Az EFF emlékeztetett arra, hogy a Twitter oldalára állt, amikor a vállalat 2012-ben bevezette a rendszert, melynek segítségével meghatározott tweetek meghatározott országokban elérhetetlenné tehetőek. Az alapítvány szerint azokban az országokban, ahol a Twitternek számottevő vállalati jelenléte – szerverek, alkalmazottak – van, a cégnek nincs más választása, mint hogy a bíróságokon a végsőkig harcoljon, de a jogerős ítéleteknek eleget tegyen. Ez azonban az EFF szerint az USA mellett csak az Egyesült Királyságra, Írországra, Japánra és Németországra igaz, ezért az orosz végzéseket a cég figyelmen kívül hagyhatta volna, ha valóban a szólásszabadság elkötelezettje lenne. (Arra is felhívták a figyelmet, hogy Pakisztán esetében még csak nem is bírói határozatok, hanem a tömegkommunikációt felügyelő állami hivatal felszólításai nyomán tűntek el tartalmak, ami a helyi jog alapján is megkérdőjelezhető. A történethez tartozik, hogy a Twitter egy hónappal később felülvizsgálta és visszavonta a pakisztáni tartalmak blokkolásáról hozott döntését.) Az EFF úgy látta, hiába viselkedik a Twitter még mindig helyeselhetőbben, mint a Facebook és a Google, a cenzúra az cenzúra, az pedig védhetetlen, hogy a Twitter immár “a szólásszabadság-párt gyengébb cenzúrát képviselő szárnya” lett.

A Twitter gyakorlatát kísérő viták kulisszája természetesen nem más, mint az a politikusok, aktivisták, újságírók, de még tudósok körében is gyakran naiv-vallásos hittel vallott meggyőződés, hogy a közösségi média, és különösen a Twitter nem egyszerűen eszköze/platformja, hanem kiváltó oka mindenféle, előremutatónak felfogott tömegmozgalmak létrejöttének és működésének; hogy “a Twitter” inherensen a társadalmi és történelmi „progresszió” sosem látott motorja. Mintha 2006. előtt nem lettek volna tüntetések és forradalmak sehol a világon. Mintha a közösségi médiát nem lehetne borzalmas célok érdekében éppen olyan könnyen használni.

Az önjelölt fundamentalista terrorállam, az ISIS (avagy IS) véres felemelkedése minden korábbinál élesebben hívja fel a figyelmet a közösségi média evangelistái által harsogott lózungok problematikus voltára. Az ISIS ugyanis profin elkészített YouTube-videókkal és a nemzetközi közönséget kiszolgáló Facebook- és Twitter-csatornákkal népszerűsíti magát és rettenetes módszereit legalább oyan hatékonyan, ahogyan az iráni ellenzék vagy az „arab tavasz” diktatúra-ellenes erői szervezték magukat annak idején. A közösségimédia-cégek pedig azzal kénytelenek szembenézni, hogy immár nemcsak egyes kormányok követelik, hogy bizonyos hangokat hallgattasson el, hanem az úgynevezett nyugati közvélemény egy része is.

A mindenféle ifjúság- és menekültvédelmi ügyekben élenjáró jogász-újságíró, Ronan Farrow idén júliusban a Washington Post weboldalán szólította fel a YouTube-ot, a Facebookot és a Twittert, hogy sokkal erőteljesebben szűrjék a terrorszervezet által közzétett tartalmakat. A fiatalember szerint a szolgáltatók “erkölcsi kötelessége” lenne, hogy a tömeggyilkosságokra buzdító közléseket ugyanolyan technológiai és manuális eszközökkel keressék meg és töröljék le, mint a gyermekpornót. Farrow szerint a két évtizeddel ezelőtti ruandai genocídium vonatkozó tanulsága az, hogy amennyiben erre rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök, az erőszakra uszító kommunikációt igenis el kell fojtani. Egy közelebbről nem azonosított harvardi tanulmányra hivatkozva azt állítja: ha annak idején az Egyesült Államok nem a kezét tördeli a helyzet jogi összetettségére hivatkozva, hanem habozás nélkül zavarni kezdi a gyilkosokat toborzó rádióadásokat, “életek tízezrei” lettek volna megmenthetőek. Magukat megnevezni nem kívánó iparági forrásokra hivatkozva úgy véli, a szolgáltatók visszafogottságának végső oka az, hogy ha a cégek proaktívan monitoroznák a náluk megjelenő felhasználói tartalmakat, kikerülnének az 1996-os amerikai távközlési törvény által biztosított védelem alól – mely szerint az internetes felületek gazdái nem vonhatóak felelősségre olyan tartalmak miatt, bármilyen módon és mértékben legyenek is jogsértőek azok, amelyeket felhasználóik töltöttek fel, és amelyekről a szolgáltatónak nem volt tudomása. Farrow álláspontja az, hogy a szabályozásnak minderre figyelemmel változnia kell.

Farrow cikkének megjelenése idején ugyanakkor már jó ideje kapta a megújuló kritikákat a Twitter a – magyaros leegyszerűsítéssel mondjuk így – másik oldalról is. A cég februárban felfüggesztett egy, az ISIS-hez kötődő felhasználói csatornát, júniusban több másikat, hogy aztán augusztusban ezeket továbbiak kövessék. A WikiLeaks – természetesen egy tweetben – cenzúrának bélyegezte és elítélte az egyik fiók felfüggesztését, Jillian C. York, az EFF nemzetközi szólásszabadság-ügyi igazgatója pedig több cikkben bírálta a Twitter eljárását (és egyebek mellett vitába szállt Farrow cikkével is).

Első látásra minden kerek, mindenki játssza a maga szerepét. A szólásszabadság-párt védi a szólásszabadságot, az emberi szenvedés felszámolását egy “felvilágosult” központi akarat érvényesülésétől váró publicista a kommunikáció totális felügyeletét és a “jó ügy” érdekében való – akár állami, akár privát – szabályozását tartja üdvösnek. Feltűnő azonban, hogy ezúttal az EFF érvei között szerepel az, amit jellemzően éppen a szólásszabadság korlátozásának hívei hajlamosak végső aduként előránteni: a nemzetbiztonság. York szerint az ISIS-os fiókokat már csak azért sem kéne elérhetetlenné tenni, mert azok az ISIS ellen dolgozó különböző szervezetek (értsd: amerikai hadsereg, CIA) számára felbecsülhetetlen értékű információkat szolgáltatnak a terroristák szándékairól és tevékenységéről. Ezzel részben párhuzamos az a mások által is megfogalmazott szempont, mely szerint a fiókok felfüggesztése a terrorszervezetről tudósító újságírók munkáját teszi nehezebbé, minek következtében a világ közvéleménye lesz alulinformáltabb azt illetően, hogy mi folyik valójában a Közel-Keleten. York szerint a fiókok felfüggesztése “vissza fog ütni“, részben mert kevesebbet fogunk tudni az ISIS-ról, részben mert minden letiltott fiók helyén indul húsz új, és a letiltások csak fokozzák az ezekre irányuló figyelmet.

Az egy dolog, hogy a fenti két jóslat közül egyszerre csak az egyik válhat valóra, az viszont egy másik, sokkal fontosabb, hogy mennyire meggyőző, ha egy cenzúraként definiált gyakorlattal szemben elsősorban olyan érvek hozhatóak fel, amelyek nem a szólásszabadságban megvalósuló alapértékekre hivatkoznak. A legmegveszekedettebb szólásszabadság-védelmezők (ide sorolom magamat is) között is alig vannak olyanok, akik azt gondolnák, minden közlés méltó a védelemre. A vita azon folyik, hogy a korlátozás mire alapozható, és ki legyen az, aki egy-egy tartalom sorsáról dönt. Az EFF-nek sem az az álláspontja, hogy a szabad szólás védelme azoknak is kijár, akik ártatlan emberek kivégzéséről szeretnek videókat elhelyezni az interneten, mint ahogy azt is elfogadja, hogy az egyértelmű és közvetlen erőszakra uszítás a szólás korlátozásának legitim oka lehet. Innentől kezdve az általam egyébként igen rokonszenvesnek tartott szervezet ISIS/Twitter-ügyi kirohanásai súlyosan problematikusak. Ahogyan az egykor Moszkvában működött kultikus eXile egykori szerkesztője, Yasha Levine az orosz bírósági végzések végrehajtása után a Twittert támadó közleményről megírta: nem mindegy, hogy a beszéd, amit a védelmünkbe veszünk, egy mindenkire érvényes emberi jog gyakorlására irányul-e (legyen annak tartalma számunkra bármilyen gyomorforgató), vagy más emberek kiirtására. A Twitter akkor az ukrán Jobb Szektor által közzétett egyes tartalmakat tüntetett el, márpedig a szervezet, mint Levine írja, nem azért küzdött, hogy tagjai politikai meggyőződésüknek megfelelően szabadon masírozhassanak fekete egyenruhában a kijivi főutcán, hanem azért, hogy felfegyverkezve megvalósítsa az “etnikailag tiszta” ukrán államot.

A Twitter az egyes csatornákra vonatkozó döntéseit nem hajlandó kommentálni, így csak találgatni lehet, hogy miért éppen ezeket a fiókokat blokkolták, és miért éppen akkor, amikor. A közösségimédia-óriások pozíciója általánosságban az, hogy az egyes tartalmakat csak akkor vizsgálják, ha azokra más felhasználóktól panaszok érkeznek, és amennyiben bizonyítva látják, hogy egy-egy közlés megsérti a szolgáltatás felhasználási feltételeiben előírtakat, intézkednek. Paradox módon Farrow és York egyetért abban, hogy nem helyes, ha ez az ellenőrzés (ez a hatalom) a közösségimédia-szolgáltatók és a felhasználói “tömeg” kezében van. Mindkét félnek halálbiztos jóslatai vannak arra nézvést, hogy miféle katasztrófák következnek abból, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, de igazán meggyőzőnek csak az látszik, hogy valamivel nagyobb átláthatóság biztosan ráférne a mai állapotokra. Olyan – gyakorlatilag, jogilag és, ha szabad ezt a kifejezést használni, filozófiailag megalapozott – ötlete ugyanis egyiküknek sincsen, ami ebben az elméletileg nagyon izgalmas, a valóság tekintetében pedig elmondhatatlanul tragikus problémahalmazban biztos és helyes megoldást kínálna.

Reklámok

Bíróság: A tweeted nem a tiéd

Judge: Twitter must release account data of arrested user | Security & Privacy – CNET News.

Potenciálisan hatalmas jelentőségű ügyben hozott döntést ifj. Matthew A. Sciarrino bíró New York büntetőbíróságán. A bíró megerősítette korábbi döntését, és kötelezte a Twittert, hogy adja át a New York-i városi ügyészségnek bejegyzéseit (tweetjeit) és felhasználói adatait. Az érintett felhasználó Malcolm Harris’ (@destructuremal), az Occupy Wall Street mozgalom aktivistája, ak ellen garázdaság vádjával folyik eljárás.

Az ügybe az ACLU (a nagy hagyományú helyi TASZ) és az EFF is beszállt a Twitter oldalán, de a bíró ismételten lesöpörte érveiket. Meglátása szerint mivel a tweetek nyilvánosak, szerzőik nem tarthatnak számot a magánjellegű kommunikációt megillető védelemre. A bíró szerint “Bár az USA Alkotmánya nyilvánvalóan nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy az alapító atyák twitterezni fognak, alappal feltételezhető, hogy Samuel Adams, Benjamin Franklin, Alexander Hamilton és Thomas Jefferson éppoly előszeretettel tweetelte volna ki a véleményét, amilyen lelkesen kifejtette azt a kor újságjaiban (alkalmanént a mai Twitter-felhasználónevekhez hasonló álneveken). … Az Alkotmány biztosítja a posztolás jogát, de ettől még a posztoknak következményei vannak. Amit az ember nyilvánosságra hoz, az a nyilvánosságé.”

Ez teljesen rendben is van, de borítékolható, hogy az ügynek ezen a ponton nincsen vége, és a Twitter szövetségeseivel megpróbálja akár a Legfelsőbb Bíróságig elvinni. A teljes indoklás ismerete nélkül ilyen nyitott kérdések látszanak:

– A tweetek nyilvános voltából hogyan és miért következik, hogy a Twitternek át kell adnia azokat?

– Miért kell átadni a például helymeghatározásra is alkalmas további felhasználói adatokat?

– Nem jelenti-e mindez (ahogyan az ACLU és a többiek érvelnek), hogy az ügyészség kikerüli a házkutatásra vonatkozó alkotmányos szabályokat?

– A nyilvánosság tényéből miért következik, ahogyan a bíró érvel, hogy nem a szerző, hanem a Twitter a tweetek “tulajdonosa” (annak ellenére, hogy a Twitter felhasználói feltételei azt rögzítik, hogy a felhasználó az)?

Az utóbbi ellen a Twitter különösen hevesen tiltakozik, minden bizonnyal azért, mert az eddigi amerikai bírói gyakorlattal szemben elég súlyosan felvetheti a szolgáltatói felelősség problémáját. Magyarul: ha a Twitter a bárki által írt tweetek tulajdonosa, vajon nem a cégnek kell-e mindennemű jogi felelősséget vállalni mindenért, ami a tweetekben megjelenik?