Twitter-háború: elvi kérdés, gyakorlati válasz

“Mi vagyunk a szólásszabadság-párt szólásszabadság-szárnya.” Dick Costolo, a Twitter vezérigazgatója a 2010-es évek elején több nyilatkozatban használta a büszke megfogalmazást (arról megoszlanak a források, hogy először a Twitter brit főnöke vagy a vállalat vezető jogásza formálta meg ilyen szép kereken a cég vonatkozó alapvetését, de ez mindegy is). Könnyen lehet ugyanakkor, hogy ha a népszerű menedzser visszamehetne az időben, kicsit puhább szavakat választana. Azon nincs vita, hogy az internet három gigásza, a Facebook, a Google és a Twitter közül ez utóbbi DNS-ében van jelen a legerősebben a szólásszabadság iránti elkötelezettség (ami persze nem jelenti azt, hogy a másik két óriás a szólásszabadság ellensége volna), az idézet azonban az elmúlt két év során többször is számonkérőleg tért vissza a Twitter egyes lépéseit bíráló kommentátorok szövegeiben.

Az internet – általuk felfogott – alapértékeit védelmező, nagy hagyományú és nagy tekintélyű Electronic Frontier Foundation idén májusban egyenesen ilyen címmel adott ki közleményt: “A Twitter kiszáll a szólásszabadság-pártból“. Az EFF szerint ez következik abból, hogy a Twitter számos esetben eleget tett az orosz, illetve a pakisztáni hatóságok felszólításainak, amelyek a szolgáltatás helyi felhasználói által feltöltött egyes tartalmak eltávolítására vonatkoztak. Az EFF emlékeztetett arra, hogy a Twitter oldalára állt, amikor a vállalat 2012-ben bevezette a rendszert, melynek segítségével meghatározott tweetek meghatározott országokban elérhetetlenné tehetőek. Az alapítvány szerint azokban az országokban, ahol a Twitternek számottevő vállalati jelenléte – szerverek, alkalmazottak – van, a cégnek nincs más választása, mint hogy a bíróságokon a végsőkig harcoljon, de a jogerős ítéleteknek eleget tegyen. Ez azonban az EFF szerint az USA mellett csak az Egyesült Királyságra, Írországra, Japánra és Németországra igaz, ezért az orosz végzéseket a cég figyelmen kívül hagyhatta volna, ha valóban a szólásszabadság elkötelezettje lenne. (Arra is felhívták a figyelmet, hogy Pakisztán esetében még csak nem is bírói határozatok, hanem a tömegkommunikációt felügyelő állami hivatal felszólításai nyomán tűntek el tartalmak, ami a helyi jog alapján is megkérdőjelezhető. A történethez tartozik, hogy a Twitter egy hónappal később felülvizsgálta és visszavonta a pakisztáni tartalmak blokkolásáról hozott döntését.) Az EFF úgy látta, hiába viselkedik a Twitter még mindig helyeselhetőbben, mint a Facebook és a Google, a cenzúra az cenzúra, az pedig védhetetlen, hogy a Twitter immár “a szólásszabadság-párt gyengébb cenzúrát képviselő szárnya” lett.

A Twitter gyakorlatát kísérő viták kulisszája természetesen nem más, mint az a politikusok, aktivisták, újságírók, de még tudósok körében is gyakran naiv-vallásos hittel vallott meggyőződés, hogy a közösségi média, és különösen a Twitter nem egyszerűen eszköze/platformja, hanem kiváltó oka mindenféle, előremutatónak felfogott tömegmozgalmak létrejöttének és működésének; hogy “a Twitter” inherensen a társadalmi és történelmi „progresszió” sosem látott motorja. Mintha 2006. előtt nem lettek volna tüntetések és forradalmak sehol a világon. Mintha a közösségi médiát nem lehetne borzalmas célok érdekében éppen olyan könnyen használni.

Az önjelölt fundamentalista terrorállam, az ISIS (avagy IS) véres felemelkedése minden korábbinál élesebben hívja fel a figyelmet a közösségi média evangelistái által harsogott lózungok problematikus voltára. Az ISIS ugyanis profin elkészített YouTube-videókkal és a nemzetközi közönséget kiszolgáló Facebook- és Twitter-csatornákkal népszerűsíti magát és rettenetes módszereit legalább oyan hatékonyan, ahogyan az iráni ellenzék vagy az „arab tavasz” diktatúra-ellenes erői szervezték magukat annak idején. A közösségimédia-cégek pedig azzal kénytelenek szembenézni, hogy immár nemcsak egyes kormányok követelik, hogy bizonyos hangokat hallgattasson el, hanem az úgynevezett nyugati közvélemény egy része is.

A mindenféle ifjúság- és menekültvédelmi ügyekben élenjáró jogász-újságíró, Ronan Farrow idén júliusban a Washington Post weboldalán szólította fel a YouTube-ot, a Facebookot és a Twittert, hogy sokkal erőteljesebben szűrjék a terrorszervezet által közzétett tartalmakat. A fiatalember szerint a szolgáltatók “erkölcsi kötelessége” lenne, hogy a tömeggyilkosságokra buzdító közléseket ugyanolyan technológiai és manuális eszközökkel keressék meg és töröljék le, mint a gyermekpornót. Farrow szerint a két évtizeddel ezelőtti ruandai genocídium vonatkozó tanulsága az, hogy amennyiben erre rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök, az erőszakra uszító kommunikációt igenis el kell fojtani. Egy közelebbről nem azonosított harvardi tanulmányra hivatkozva azt állítja: ha annak idején az Egyesült Államok nem a kezét tördeli a helyzet jogi összetettségére hivatkozva, hanem habozás nélkül zavarni kezdi a gyilkosokat toborzó rádióadásokat, “életek tízezrei” lettek volna megmenthetőek. Magukat megnevezni nem kívánó iparági forrásokra hivatkozva úgy véli, a szolgáltatók visszafogottságának végső oka az, hogy ha a cégek proaktívan monitoroznák a náluk megjelenő felhasználói tartalmakat, kikerülnének az 1996-os amerikai távközlési törvény által biztosított védelem alól – mely szerint az internetes felületek gazdái nem vonhatóak felelősségre olyan tartalmak miatt, bármilyen módon és mértékben legyenek is jogsértőek azok, amelyeket felhasználóik töltöttek fel, és amelyekről a szolgáltatónak nem volt tudomása. Farrow álláspontja az, hogy a szabályozásnak minderre figyelemmel változnia kell.

Farrow cikkének megjelenése idején ugyanakkor már jó ideje kapta a megújuló kritikákat a Twitter a – magyaros leegyszerűsítéssel mondjuk így – másik oldalról is. A cég februárban felfüggesztett egy, az ISIS-hez kötődő felhasználói csatornát, júniusban több másikat, hogy aztán augusztusban ezeket továbbiak kövessék. A WikiLeaks – természetesen egy tweetben – cenzúrának bélyegezte és elítélte az egyik fiók felfüggesztését, Jillian C. York, az EFF nemzetközi szólásszabadság-ügyi igazgatója pedig több cikkben bírálta a Twitter eljárását (és egyebek mellett vitába szállt Farrow cikkével is).

Első látásra minden kerek, mindenki játssza a maga szerepét. A szólásszabadság-párt védi a szólásszabadságot, az emberi szenvedés felszámolását egy “felvilágosult” központi akarat érvényesülésétől váró publicista a kommunikáció totális felügyeletét és a “jó ügy” érdekében való – akár állami, akár privát – szabályozását tartja üdvösnek. Feltűnő azonban, hogy ezúttal az EFF érvei között szerepel az, amit jellemzően éppen a szólásszabadság korlátozásának hívei hajlamosak végső aduként előránteni: a nemzetbiztonság. York szerint az ISIS-os fiókokat már csak azért sem kéne elérhetetlenné tenni, mert azok az ISIS ellen dolgozó különböző szervezetek (értsd: amerikai hadsereg, CIA) számára felbecsülhetetlen értékű információkat szolgáltatnak a terroristák szándékairól és tevékenységéről. Ezzel részben párhuzamos az a mások által is megfogalmazott szempont, mely szerint a fiókok felfüggesztése a terrorszervezetről tudósító újságírók munkáját teszi nehezebbé, minek következtében a világ közvéleménye lesz alulinformáltabb azt illetően, hogy mi folyik valójában a Közel-Keleten. York szerint a fiókok felfüggesztése “vissza fog ütni“, részben mert kevesebbet fogunk tudni az ISIS-ról, részben mert minden letiltott fiók helyén indul húsz új, és a letiltások csak fokozzák az ezekre irányuló figyelmet.

Az egy dolog, hogy a fenti két jóslat közül egyszerre csak az egyik válhat valóra, az viszont egy másik, sokkal fontosabb, hogy mennyire meggyőző, ha egy cenzúraként definiált gyakorlattal szemben elsősorban olyan érvek hozhatóak fel, amelyek nem a szólásszabadságban megvalósuló alapértékekre hivatkoznak. A legmegveszekedettebb szólásszabadság-védelmezők (ide sorolom magamat is) között is alig vannak olyanok, akik azt gondolnák, minden közlés méltó a védelemre. A vita azon folyik, hogy a korlátozás mire alapozható, és ki legyen az, aki egy-egy tartalom sorsáról dönt. Az EFF-nek sem az az álláspontja, hogy a szabad szólás védelme azoknak is kijár, akik ártatlan emberek kivégzéséről szeretnek videókat elhelyezni az interneten, mint ahogy azt is elfogadja, hogy az egyértelmű és közvetlen erőszakra uszítás a szólás korlátozásának legitim oka lehet. Innentől kezdve az általam egyébként igen rokonszenvesnek tartott szervezet ISIS/Twitter-ügyi kirohanásai súlyosan problematikusak. Ahogyan az egykor Moszkvában működött kultikus eXile egykori szerkesztője, Yasha Levine az orosz bírósági végzések végrehajtása után a Twittert támadó közleményről megírta: nem mindegy, hogy a beszéd, amit a védelmünkbe veszünk, egy mindenkire érvényes emberi jog gyakorlására irányul-e (legyen annak tartalma számunkra bármilyen gyomorforgató), vagy más emberek kiirtására. A Twitter akkor az ukrán Jobb Szektor által közzétett egyes tartalmakat tüntetett el, márpedig a szervezet, mint Levine írja, nem azért küzdött, hogy tagjai politikai meggyőződésüknek megfelelően szabadon masírozhassanak fekete egyenruhában a kijivi főutcán, hanem azért, hogy felfegyverkezve megvalósítsa az “etnikailag tiszta” ukrán államot.

A Twitter az egyes csatornákra vonatkozó döntéseit nem hajlandó kommentálni, így csak találgatni lehet, hogy miért éppen ezeket a fiókokat blokkolták, és miért éppen akkor, amikor. A közösségimédia-óriások pozíciója általánosságban az, hogy az egyes tartalmakat csak akkor vizsgálják, ha azokra más felhasználóktól panaszok érkeznek, és amennyiben bizonyítva látják, hogy egy-egy közlés megsérti a szolgáltatás felhasználási feltételeiben előírtakat, intézkednek. Paradox módon Farrow és York egyetért abban, hogy nem helyes, ha ez az ellenőrzés (ez a hatalom) a közösségimédia-szolgáltatók és a felhasználói “tömeg” kezében van. Mindkét félnek halálbiztos jóslatai vannak arra nézvést, hogy miféle katasztrófák következnek abból, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, de igazán meggyőzőnek csak az látszik, hogy valamivel nagyobb átláthatóság biztosan ráférne a mai állapotokra. Olyan – gyakorlatilag, jogilag és, ha szabad ezt a kifejezést használni, filozófiailag megalapozott – ötlete ugyanis egyiküknek sincsen, ami ebben az elméletileg nagyon izgalmas, a valóság tekintetében pedig elmondhatatlanul tragikus problémahalmazban biztos és helyes megoldást kínálna.

Reklámok

Az Alkotmánybíróság szerint is jogi felelősséget viselsz a blogodon megjelenő kommentekért

A Kúria után – a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete alkotmányjogi panaszát vizsgálva – az Alkotmánybíróság sem talált kivetnivalót abban a jogértelmezésben, mely szerint egy blogposzt alatt megjelenő kommentekért jogi felelősséggel tartozik a blog gazdája. Az Ab szinte egyhangú határozata szerint az alapjog (véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozása megállapítható, de mivel egy másik alapjog (személyiségi jogok, jóhírnév) érvényesítése érdekében történt, szükségesnek, és mivel a legenyhébb szankciót (jogsértés megállapítása) alkalmazta a bíróság, arányosnak minősül.

A határozathoz Paczolay Péter Ab-elnök párhuzamos indoklást fűzött, melyben elfogadja a fentieket, de rögzíti, hogy az erre a felelősségre alapozott bármely további szankció (kártérítés AKA sérelemdíj) már nagy valószínűséggel aránytalan, tehát alkotmányellenes lenne.

A határozatot egyedül Stumpf István alkotmánybíró nem szavazta meg. Az ő véleménye szerint a kívánt eredmény (a jogsértő komment kerüljön le az internetről) enyhébb eszközzel, egy értesítési-eltávolítási eljárás alkalmazásával is elérhető lenne, nem szükséges hozzá a bloggazda jogi felelősségének megállapítása, így utóbbi nem tekinthető arányos megoldásnak, vagyis alkotmánysértő.

A 2010-re visszanyúló ügyben az Experient nevű vállalat kifogásolta az MTE blogján megjelent egyes kommentek tartalmát, az első és másodfokú ítéletről itt írtam hosszabban.

Az Ab-határozatban rengeteg további elemzésre érdemes dolog van, többek közt a szólás- és sajtószabadság viszonyáról, az internetes kommunikáció egyes típusairól, a moderálás megítéléséről stb. Ezekre biztosan visszatérünk még.

Lehet, hogy túl jó kedvem van, de most nem vagyok benne biztos, hogy a határozatnak – különösen a párhuzamos indoklással összeolvasva – ne lehetne akár az is a következménye, hogy a bíróságok a továbbiakban komment-ügyekben a felületek működtetőit ugyan felelősnek mondják ki egy-egy valóban jogsértő hozzászólásért, de, mivel a nullához közelítő sérelemdíjat állapítanak meg, a gyakorlati következmény végülis csupán az adott komment törlése lesz. Meglátjuk.

Ugyanebben az ügyben egyébként az Emberi Jogok Európai Bíróságán, Strasbourgban is várható még idén döntés.

Mindent megváltoztat a Google-döntés?

Az Európai Bíróság határozata és az elfelejtődéshez való jog. A Kreatívon elolvasható, hogy mi ez az egész és mi jöhet ezután; pl. hogy mindenki újraírhatja-e a személyes történelmét.

Ugyanebben a témában más következtetéseket vont le az Indexen Dojcsák Dalma és Hidvégi Fanny, érdemes elolvasni a cikküket.

José Mourinho elvesztette a meccset a véleményszabadság ellen

Mou pierde la demanda a Palomar

Az eredményeiről és manipulatív akcióiról egyaránt nagyon híres futballedző a madridi sportnapilap, a Marca főszerkesztőjét, Roberto Palomart perelte be, mivel az lapjában azt írta róla, “olyan, mint egy cserbenhagyó gázoló”. A hasonlat alkalmazására abban az összefüggésben került sor, mert Mourinho akkori (a cikk 2012. szeptember 17-én jelent meg) csapata, a Real Madrid nem szerepelt annyira jól a bajnokságban, meg amúgy is rossz volt a hangulat, a sztárjátékos Cristiano Ronaldo pl. telesírta a világot azzal, hogy ő szomorú. Palomar a Nem szeretem a hétfőt című rovatában arról írt, hogy Mourinho nem vállalja a felelősséget az általa elkövetett hibákért.

Mourinho 15 ezer euró kártérítést követelt az ügyvédei szerint pejoratív, az adott kontextusban szükségtelenül durva kifejezés által okozott becsületsértésért cserében (az összeget a Canillas nevű madridi csapatnak ajánlotta volna fel, ahol akkor a fia focizott).

Október 30-ai ítéletében Sagrario Arroyo García bíró az alperes véleménynyilvánítási szabadságára hivatkozva elutasította a keresetet.

Hogyan védheti meg az újságírókat a Lex Gavra?

A Fidesz parlamenti frakcióvezetője, Rogán Antal, és barátai (a fideszes Kósa Lajos, illetve a KDNP-s Harrach Péter és Pálffy István) tegnap a Büntető törvénykönyvet módosító indítványt adtak be az országgyűlésnek “Az emberi méltóság védelme és a bizonyítékok meghamisításának megakadályozása érdekében” címmel. Mint az MTI nyomán a 444 megírta, Rogán a témában tartott sajtótájékoztatón azt mondta: “a ‘bizonyítékhamisítási botrány’ mélyen aláásta a demokratikus intézmények működésének normális rendjét, veszélyezteti a demokrácia intézményeinek stabil működését, ezért ‘nem engedhetjük meg, hogy a közelgő választás előtt ilyen még egyszer előforduljon’. Szerinte aki nem támogatja majd az előterjesztést az Országgyűlésben, az ‘rosszban sántikál’. Különösebb kétség nem lehet afelől, hogy a parlamenti többség nem kíván majd rosszban sántikálás gyanújába keveredni, így a javaslatból minden bizonnyal hamarosan törvény lesz – persze addig érkezhet még hozzá akárhány módosító.

(Lex Gavrának a 444 portál nevezte el a javaslatot Gavra Gáborra, a Hvg.hu ex-főszerkesztőjére emlékezve, ő ugyanis azért távozott posztjáról, mert a szóban forgó kamuvideót lapja nem kamuvideóként, hanem a választási csalás bizonyítékaként prezentálta.)

A módosítás a Btk. 226-os (Rágalmazás) és 227-es (Becsületsértés) paragrafusa közé helyezne el egy 226/A és egy 226/B paragrafust (ami mindenképp humánus lélekre vall, hiszen így nem kell a jelenlegi 227-es és 465-ös közti összes paragrafust, illetve az ezekre való összes jogszabályi hivatkozást átszámozni). A két új büntetőjogi tényállás egyike a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítése“, másika a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala” névre hallgat.

A Btk. természetesen jelen állapotában is szankcionálja, ha valaki “valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ” (226. §); a módosítás érdemben annyit jelent, hogy a rágalmazás büntetési tétele, a momentán egy éves, minősített esetekben két éves szabadságvesztés, súlyosbodik. A javaslat szerint “hamis felvétel” “hozzáférhetővé tétele” esetén két, minősített (nagy nyilvánosság előtti vagy jelentős érdeksérelmet okozó elkövetés) esetben három évre. Ha elfogadjuk, hogy a “hamis felvétel” útján történő becsületcsorbítás károsabb, mint ha valaki bármilyen más módon (például hamis dokumentummal) teszi ugyanezt, akkor is elég lett volna a meglevő paragrafusok módosítása, a büntetési tételek felemelése, de ez végülis formai kérdés.

A laikus számára is messzire ordít viszont, hogy a Btk. szándékosan úgy van megírva: az életben felbukkanó különböző, partikuláris, speciális esetekre általánosan alkalmazható szabályokat, ne pedig technikai, technológiai, gyakorlati részletekhez kötődő mikroszintű előírásokat tartalmazzon. Mivel indokolja a javaslat a “hamis felvétel” igencsak specifikus tényállásának beillesztését a büntető jogrend jellemzően általános előrásokat tartalmazó keretei közé? Ezzel:

“Október 21-én robbant ki a bizonyítékhamisítási botrány. A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselője hamisított bizonyíték alapján tett feljelentést, és kérdőjelezte meg a választások tisztaságát. A bizonyíték hamisítás alkalmas a demokratikus intézmények lejáratására és a választások tisztaságának megkérdőjelezésére. A demokratikus intézmények védelme azt indokolja, hogy a Büntető Törvénykönyvben külön tényállás és szigorúbb büntetési tételek szankcionálják a bizonyítékhamisítás hasonló esetét.”

A javaslat megalapozása tehát az, hogy a demokratikus jogrendet súlyos csapás érte a bajai kamuvideóval, és egyértelmű, hogy ilyen csapások sűrű megismétlődésére kell számítani a jövőben – a büntetőjogi fenyegetés szigorításával ugyanakkor megelőzhetőek a további hasonló csapások. Önmagában is kérdés, hogy a demokratikus intézményrendszer megóvásának mennyire adekvát terepe a jellemzően mégiscsak személyiségijog-védelemre hivatott becsületsértési tényállások speciális kibővítése (ezt az előterjesztők is feltehették magukban, hiszen javaslatuk címében még az emberi méltóság védelméről van szó). De az meg pláne kérdés, hogy a kamuvideó sztoriját végignézve ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az veszélybe, pláne súlyos veszélybe sodorta a demokratikus intézményrendszert?

A Hvg.hu, az immár toposszá szilárdult fordulattal élve, rendkívül “súlyos szakmai hibát” követett el, amikor kirakta a videót, és úgy tálalta, ahogy. De gyakorlatilag percekkel az anyag megjelenése után kint voltak az interneten azok a cikkek, amelyek felhívták a figyelmet arra, hogy a videó minimum kamugyanús. Másnapra nem lehetett az ilyen perverz baromságok iránt bármennyire is érdeklődő médiafogyasztók között olyan, aki ne szerzett volna tudomást arról, hogy a történet ugyan tisztázatlan és szánalmas, de az biztos, hogy a filmen nem egy választási megvesztegetés látható.

Mindez azt is jelenthetné, hogy a javaslatot be lehet sorolni a jelen ciklus törvényhozási elefantiázisának értelmetlen, de viszonylag ártalmatlan termékei közé (bár annak, aki egy év helyett majd a dupláját kapja büntetésként, nyilván nem fog annak tűnni). A sok tekintetben nem egyértelmű szövegnek lehet azonban a sajtószabadságra nézve nagyon fenyegető, de éppenséggel bíztató olvasata is. Az Átlátszó.hun író Sepsi Tibor véleménye szerint az,

“hogy az elkészítést, a nyilvánosságra hozatal nélküli terjesztést és a gondatlan közzétételt is büntetik, összességében oda vezet, hogy bármit csinál is az újságíró vagy a jóhiszemű kiszivárogtató egy kicsit is bizonytalan eredetiségű felvétellel, azzal biztosan bűncselekmény elkövetését kockáztatja. Márpedig a kétely bizonyos szintje mindig fennáll, amelyet néha éppen a nyilvános vita tud csak végleg megszüntetni. Egy lejárató álbizonyíték közzététele ma is jogsértő, polgári jogi kártérítést biztosan, rágalmazás miatti büntetőeljárást pedig jellemzően kockáztat vele az elkövető. Ha viszont azt várja majd el a büntetőjog egy szerkesztőségtől, hogy minden olyan bizonyítékot eleve töröljön, aminek az eredetiségéről nincs meggyőződve, azaz még egy szakértőnek se küldhesse el ellenőrzésre büntetlenül, akkor még az a kevés dokumentált ügy se jut el a nyilvánosságig, amelyek eddig eljutottak.”

Nem eldönthető, hogy a javaslat készítőinek a sajtó demokratikus szerepe melletti elkötelezettsége, vagy csupán trehánysága vezetett ahhoz, hogy a beterjesztett szöveg ezzel akár ellenkezőleg is értelmezhető. A fejezetcímek ugyanis “a becsület csorbítására alkalmas” (kiemelés tőlem) felvételekről szólnak, maga a javasolt szöveg azonban a készítés és a hozzáférhetővé tétel esetében is a becsületcsorbítási célhoz köti a büntetendőséget. Vagyis a bíróság előtt azt kell majd bizonyítani, hogy az adott felvétel gyártói és megjelentetendői elhatározottan és szándékosan a célszemély (avagy jogi személy, esetleg személyösszesség) sárba tiprására törekedtek. Erről a szavak általánosan elfogadott jelentését alapul véve nem lehet szó akkor, amikor egy újságíró szakértőnek küld el valamilyen felvételt, hogy annak hitelességéről információt szerezzen. És akkor sem, amikor egy újság a hamisítvány sugalmait megkérdőjelező, cáfoló anyag keretében mutat be valamilyen kamut.

A javasolt 226/B § 3. bekezdése, amely a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala” elnevezésű tényállás gondatlan elkövetéséről rendelkezik, ugyancsak olvasható sajtóbarát értelmezésben is. Itt ugyan elég, ha a nyilvánosságra hozott hamisítvány alkalmas a becsület csorbítására, de a megvezetett/béna szerkesztő számára (a nagy nyilvánosság előtti szándékos elkövetésért kiszabható három év helyett) csak egy évben határozza meg a maximum büntetést a javaslat.

Az indoklás szerint a gondatlan elkövetés akkor valósul meg, amikor “a az elkövető úgy hozza nyilvánosságra a hang- vagy képfelvételeket, hogy nem győződik meg azok valóságáról, nem kéri ki az érintettek véleményét”. Az indoklásból ugyebár nem jogszabályszöveg, mégis figyelemreméltó, ha egy törvényjavaslat figyelembe veszi a média működésének értelmét és jellegzetességeit. A Rogán-csapat javaslata ezzel a fordulattal visszacsempészi a magyar jogrendszerbe a legendás 36/1994-es alkotmánybírósági határozat szellemét, amely a közszereplők bírálatának kereteit meghúzva mondta ki, hogy rájuk vonatkozó, “a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta”. Az Ab-határozat azt a mércét igyekezett – visszatekintve inkább kevesebb, mint több sikerrel – a hazai jogba építeni, amely a potenciálisan becsületsértő, a médiában megjelenő közlések esetében büntetést kizáró, mentességi körülménynek tekinti, ha az újságíró/szerkesztőség az elvárható szakmai szabályoknak megfelelően, kellő gondossággal járt el a közlés előtt.

Értelmetlennek, akár fenyegetőnek is tűnik a Rogán-csapat mostani javaslata, messze kilóg belőle az aktuálpolitikai lóláb, és könnyű elképzelni, hogy milyen kellemetlen következményei lehetnek még (például az Alaptörvény és az új Ptk. közösségvédelmi előírásaival kombinálva). Az a szemlélet viszont welcome back, még ha véletlenül is, mely szerint az újságoktól nem azt várjuk, hogy soha semmi olyat ne közöljenek, ami valakit idegesít vagy sért, még csak nem is azt, hogy tettessék magukat tévedhetetlennek, hanem azt, hogy az információkat megfelelő ellenőrzés, utánajárás után, értelmezhető módon, a meglevő kétségeket, bizonytalanságokat sem eltagadva mutassák be. Ha pedig ezt teszik, nem vegzáljuk őket sem a személyiségi jogok, sem a demokratikus intézményrendszer mögé bújva.

UPDATE: Egy kiváló írás ugyanerről, Polyák Gábortól, többek között azzal a nem elhanyagolható véleménnyel, mely szerint a javaslat kívánt célja “a túlzott óvatosság, a túlzott óvatosság pedig a tájékoztatás halála.”

Óriási pofon a kommentszabadságnak az Emberi Jogok Európai Bíróságától

A Delfi kontra Észtország ügyet az egyik legnagyobb észt portál indította a strasbourgi bíróságon, miután a jogerős helyi ítélet szerint kártérítést kellett fizetniük egy vállalatvezetőnek, akiről (egyébként nagyon) csúnya dolgokat kommenteltek a portál felhasználói. A 2006-ban kezdődött történet ma ért véget, amikor nyilvánosságra hozták az EJEB döntését. Mely szerint az észt ítélet nem sérti az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10-es cikkelyét (ez rögzíti a szólás/kifejezés szabadságához való jogot).

A strasbourgi ítélet szövegét még csak egyszer futottam át, ami feltűnt:

– az EJEB nem vállalta, hogy eldöntse: helyesen értelmezi-e az észt bíróság a helyi elektronikus kereskedelmi törvény definícióit (ahogy számos magyar jogesetben, Észtországban is szerepelt a portál érvei között, hogy a kommentfelület gyakorlatilag tárhelyszolgáltatás, ezért az ott megjelenő tartalmakért a szolgáltató nem felelős),

– viszont úgy vélte, hogy mivel a portálnak módja és lehetősége volt a kommentek ellenőrzésére/eltávolítására, ezt meg is kellett volna tennie,

– a portál által alkalmazott értesítési-eltávolítási rendszert, mivel az a sértett fél aktivitásához kötött, nem minősítette elégségesnek (annak ellenére, hogy a portálról minden vizsgálat nélkül töröltek bármely kommentet, amely ellen felszólamlás érkezett),

– összességében úgy vélte, mivel a portál hírtartalmához kapcsolódnak a kommentek, és mivel azok megjelenéséből a portálnak kereskedelmi haszna származott, hiába világos, hogy a kommenteket nem a szerkesztőség írja, a portálnak kötelessége gondoskodni arról, hogy harmadik fél személyiségi jogait sértő szövegek a kommentek közt se jelenjenek meg.

Érdekesség, hogy a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete jóvoltából a strasbourgi bíróság útjait járja egy magyar érdekű beadvány, amely sok tekintetben, bár nem mindenben párhuzamos az észt üggyel. Mivel ennek valamelyik dokumentumán az én aláírásom is szerepel, nyilván nagy érdeklődéssel várom, hogy mi lesz vele (ha lesz valami egyáltalán).

Egy másik érdekesség, hogy Észtországban fontos infrastrukturális tényezőt jelentenek az ún. jégutak, melyek telente a befagyott Balti-tengeren vezetnek a szárazföld és az országhoz tartozó szigetek között. Vannak rajtuk közlekedési táblák meg minden. A kommentelők gyilkos indulatát 2006-ban egy kompokat üzemeltető cég vezetője vonta magára azzal, hogy a komp útvonalának megváltoztatása miatt a közlekedők nem vehették igénybe a várt időpontban az egyik jégutat. Márpedig a komp jóval drágább, és, gondolom, kevésbé szórakoztató is, mint a tenger tetején autókázni.

(Az ítéletre Bodrogi Bea hívta fel a figyelmemet, ezúton is köszönet érte.)