Kategória: újságírás

Meddig lesz Magyarországon médiaoktatás? Az első hazai médiaképzés-felmérés bemutatója

Időpont: 2014. november 26. szerda, 18.30. Helyszín: Magyar Telekom székház, Tölösi terem, Budapest I., Krisztina krt. 55. A rendezvény ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött. A szervezők kérik, akit érdekel, ezen a címen jelezze részvételét: contact@mte.hu – és mindössze annyit írjon egy üres levél tárgy mezőjébe, hogy “MTE+MEDIA”.

Továbbiak itt.

Te megbocsátanál a leghírhedtebb sztorihamisító újságírónak?

Stephen Glass 1995-ben lett a nagy hagyományú amerikai politikai hetilap, a New Republic riportere, majd, a legkülönbözőbb témákban szállított anyagai sikerének köszönhetően a lap egyik legelismertebb, más újságok által is rendszeresen foglalkoztatott újságírója. 1998-ban a Forbes online szerkesztőségének egyik munkatársa, miután főnöke leszúrta, hogyan maradhatott le egy Glass által megírt hackeres sztoriról, elmerült a cikk részleteiben, és viszonylag hamar rájött, hogy az gyakorlatilag teljes egészében kamu. Mint aztán kiderült, Glass gyakorlatilag teljes újságírói életműve nagyrészt kamu volt, kitalált cégekkel és emberekkel, álidézetekkel, soha nem volt eseményekkel. A rettenetes botrány a fiatalembert egy időre igen ismertté tette, néhány évvel később kulcsregényt írt a történtekről, kalandjairól film készült.

Az akkor és azóta megjelent írásokból tudható: a Glass-ügyben érintett szereplők nemcsak szakmai tekintetben, hanem lelki síkon is igen intenzíven élték meg a történteket. A 100. születésnapját ünneplő, és ebből az alkalomból története e “sötét fejezetére” is visszatekintő New Republicban most Hanna Rosin, Glass egykori kollégája és közeli barátja írta meg, hogyan találkozott 16 év után először a valaha “kisöccseként” szeretett, immár 40 fölött járó ex-riporterrel. Ajánlott olvasmány mindenkinek, akit érdekel a médiaetika és/vagy az emberi kapcsolatok rejtelmei. A poént lelövöm: Rosin megbocsátott Glassnak, aki pedig a könyvében is magát állította be áldozatként, akkori munkatársait pedig igen kedvezőtlen módon mutatta be.

Érdemes elolvasni Adam L. Penenberg januárban megjelent cikkét is. 1998-ban a Forbes Digital munkatársaként ő volt az, aki ráborította a bilit Glassra; itt részletesen leírja, mi és hogyan történt. Ennek az írásnak az volt az apropója, hogy a bukása után jogi egyetemet végzett Glasstól sok-sok fellebbezés végén a kaliforniai legfelső bíróság megtagadta a lehetőséget, hogy az államban ügyvédként praktizáljon. Penenberg nem bocsát meg, és meg is indokolja, miért gondolja, hogy Glass maradt, aki volt, és továbbra is hazudik.

José Mourinho elvesztette a meccset a véleményszabadság ellen

Mou pierde la demanda a Palomar

Az eredményeiről és manipulatív akcióiról egyaránt nagyon híres futballedző a madridi sportnapilap, a Marca főszerkesztőjét, Roberto Palomart perelte be, mivel az lapjában azt írta róla, “olyan, mint egy cserbenhagyó gázoló”. A hasonlat alkalmazására abban az összefüggésben került sor, mert Mourinho akkori (a cikk 2012. szeptember 17-én jelent meg) csapata, a Real Madrid nem szerepelt annyira jól a bajnokságban, meg amúgy is rossz volt a hangulat, a sztárjátékos Cristiano Ronaldo pl. telesírta a világot azzal, hogy ő szomorú. Palomar a Nem szeretem a hétfőt című rovatában arról írt, hogy Mourinho nem vállalja a felelősséget az általa elkövetett hibákért.

Mourinho 15 ezer euró kártérítést követelt az ügyvédei szerint pejoratív, az adott kontextusban szükségtelenül durva kifejezés által okozott becsületsértésért cserében (az összeget a Canillas nevű madridi csapatnak ajánlotta volna fel, ahol akkor a fia focizott).

Október 30-ai ítéletében Sagrario Arroyo García bíró az alperes véleménynyilvánítási szabadságára hivatkozva elutasította a keresetet.

Elhunyt minden idők legjelentősebb jogi újságírója

Anthony Lewis, Who Transformed Coverage of the Supreme Court, Dies at 85 – NYTimes.com.

Anthony Lewis március 25-én, a massachusettsi Cambridge-ben, otthonában hunyt el, hozzám szégyenszemre csak tegnap este jutott el a hír. De nem láttam nyomát, hogy magyarul lett volna szó róla, úgyhogy jobb későn, mint soha.

Hazánkban ugyebár értelmezhetetlen fogalom az, hogy jogi újságíró, de Amerikában, ahol minden van, ilyen szakma (vagy legalább foglalkozás) is létezik. Lewis a múlt század ötvenes éveiben kezdte a pályáját, 1955-ben a Washington Daily News című bulvárlap riportereként kapott Pulitzer-díjat egy sorozatáért. (A cikkek egy Abraham Chasanow nevű illetőről szóltak, akit olyan Amerika-ellenes vádak miatt bocsátottak el az állásából, amelyeket azok “titkos” volta miatt megismerni sem volt módja, így védekezni sem tudott ellenük a bíróságon.)

Az 1962-63-as újságsztrájk idején (ekkor már a New York Times munkatársa volt) Gideon’s Trumpet címmel könyvet írt a Legfelsőbb Bíróság azon döntésének történetéről, amely alapján azóta senki nem állhat amerikai bíróság előtt szakszerű jogi képviselet nélkül – Lewis tehetségére, a bonyolult jogi kérdések és dilemmák világos, érthető, sok esetben szórakoztató megragadásának képességére rávilágít, hogy a könyvből film készült Henry Fonda főszereplésével. Fő témája általában is a Legfelsőbb Bíróság volt, de rengeteget foglalkozott a bevándorlási joggal és érintettjeivel, meg mindenféle kiszolgáltatott emberek, csoportok és a jogrendszer viszonyával.

Ennek megfelelően amerikai értelemben szélső-liberális, vérző szívű balos volt (karrierje legelején dolgozott a demokrata elnökjelölt Adlai Stevenson kampányában, később egyes kollégái szerint túl jóban volt Robert Kennedyvel). Sokat és keményen osztotta Reagant és főügyészét, Ed Meese-t, majd George W. Bush főügyészét, John Ashcrofot is. De ugyanolyan szenvedéllyel bírálta a Clinton-kormányzat bevándorlási politikáját, mint a republikánusokét.

Volt a NYT londoni tudósítója, írt könyvet a Sullivan-döntésről (Make No Law) és az amerikai alkotmány első kiegészítéséről (Freedom for the Thought That We Hate), és nem csak a Columbia felsőfokú újságíró-iskolájában, hanem a Harvardon is tanított jogot. 1969 és 2001 között írta rendszeres jogi publicisztikáit a New York Timesba (az utolsót arról, hogy a 9/11-es támadások utáni kormányintézkedések miért jelentenek fenyegetést az állampolgári jogokra). A nekrológokból – de egyébként minden írásából is – kiderül: miközben folyamatosan bírálta az amerikai jogrendszer általa negatívnak tartott jelenségeit, ezt mindig és éppen arra alapozta, hogy büszke volt erre a jogrendszerre és az általa kialakított jogrendre, a bíróságok működését pedig a demokrácia legfontosabb védelmi eszközének tekintette.

Az újságírói etika a társadalomjobbítás akadálya?

Most találkoztam ezzel a majdnem két hete megjelent interjúval, amiben a “a kommunikáció eszközeit használva” “meghatározó társadalmi ügyekben változásokat” elérendő létrejött XKK vezetője, Varró Szilvia beszél arról, miért lett újságíróból, ahogyan ő mondja, propagandista.

Az egész interjú nagyon elgondolkodtató, különösen érdekes az, amikor Varró azt mondja:

– Most több eszközöm van, és nem köt az újságírói etika. Korábban nyomasztóan komolyan vettem, kicentiztem, mindenkit megkérdeztem. De ez nem működik. Nem tudunk objektívek lenni. Mint újságíró krónikás vagyok, most viszont aktívan alakítani akarom a körülöttem levőket.

A címben feltett kérdésre, ahogy mondani szokás, nincsen kész válaszom. Annyit csak kapásból, hogy az “objektivitást”, főleg, amit Magyarországon annak szokás tekinteni, egyáltalán nem feltétlenül kell a médiaetika szinonimájának, vagy akár csak részének tekinteni. Szerintem a médiaetika végső és oszthatatlan alapja a transzparencia, az újságírás korlátainak és meghatározottságainak világos felismerése és megmutatása. Éppen ezért mindaz, amiről és ahogyan Varró Szilvia beszél, éppenséggel a médiaetika ritka tudatos és magas szintű megnyilvánulása – akkor is, ha ő most nem is a klasszikus amerikai minta szerinti riporterként dolgozik.

168 Óra Online – Varró Szilvia: Sehol nincs még a kritikus tömeg.

Durva dalos beszólás a bulvárosodó médiának, anno 1982

Don Henley, a felhasználóbarát country-rock (lásd Eagles) szupersztárja első szólólemezén szerepel a Dirty Laundry (magyarul mondjuk: Teregetem a szennyest) című dal. A mű a szenzációhajhász tévéhírek kemény kritikája, ilyen szövegekkel:

“We got the bubble-headed bleach-blonde who comes on at five
She can tell you ’bout the plane crash with a gleam in her eye
It’s interesting when people die
Give us dirty laundry”

A szám a maga idejében nagy sláger volt Amerikában, a Billboard-listán harmadik is volt, a kislemezből pedig több mint egymillió (igen, egymillió) példányt vettek meg a hírek bulvárosodásával elégedetlen emberek.

Nehezen vitatható, épp ezért kiábrándító összefoglaló a magyar média helyzetéről

10 kérdés Szabó Györgyhöz – X. évfolyam 1-2. szám – Digitális lap – Mediapiac.com.

A magyar médiabiznisz állócsillaga, a Sanomát vezető Szabó György egy amúgy nem pesszimista interjúban:

“A médiának csökken a befolyása, és a GDP-hez való hozzájárulásának részaránya is mérséklődik. A médiapiac ma már kisebb, mint a válságadók összege. És ha a média gazdaságilag meggyengül, akkor a szólásszabadság biztosításában játszott szerepe is csökken. A közállapotok is afelé tartanak, hogy a kapcsolatrendszer, adott esetben a korrupció, a hatalomhoz dörgölőzés fontosabb, mint a jól informáltság.”