Kategória: szólásszabadság

Van megoldás a komment-dilemmára?

Előterjesztői szerint innovatív, bírálói szerint az alkalmazhatatlanságig nyakatekert szabályozást fogadott el 2013-ban a brit parlament arról, hogy hogyan mentesülhetnek a kommentekért viselendő jogi felelősség alól az azok megjelenítésének lehetőségét biztosító szolgáltatók. A próbálkozásnak akkor is rengeteg tanulsága van, ha egyébként nem tűnik úgy, hogy megváltotta volna az internetet – ezekről írtam egy szélsőségesen hosszú, de saját megítélésem szerint ennek ellenére rendkívül izgalmas tanulmányt. Megjelent az In Medias Resben, továbbá olvasható a folyóirat oldalán itt, pdf-ben pedig letölthető innen.

Reklámok

Twitter-háború: update

A brit információs hivatal, a GCHQ új igazgatója pár nappal kinevezése után nekiment a nagy amerikai közösségimédia-szolgáltatóknak. A Twitter, a WhatsApp, a Facebook szerinte gyakorlatilag az ISIS parancsnoki kommunikációs felületeként működik, a cégek pedig messze nem tesznek mindent ez ellen, amit meg kellene tenniük. Az Independent publicistája szerint a cenzúra hatékonytalan és elégtelen fegyver a szélsőségesek ellen; a védekezést az iskolákban kellene kezdeni.

A magyar kormány és az internet

A Deutsch Tamás fideszes Európai Parlament-i képviselő által levezénylendő úgynevezett nemzeti konzultációról már november első napjaiig sok minden kiderült. A képviselő azt mondta, hogy először is lesz egy konzultáció arról, hogy miről legyen konzultáció. Másrészt azt mondta: a konzultáció célja, hogy kiderüljön, a magyar polgárok helyesnek tartanák-e, ha az internetes hálózati fejlesztéseket „magánforrások” is finanszíroznák. Harmadrészt azt mondta, hogy nem az adóról fog szólni a konzultálás, mert az abból tervezett összegről a költségvetés már lemondott, hanem „az internet ügyéről”. Az internetadó elleni tüntetéseket a képviselő úgy interpretálta, hogy azokon „az emberek” azt követelték, hogy „a politika, a közélet végre hallgassa meg őket”, és ennek a kormány, az adó visszavonásával „politikai és emberi bölcsességről” tanúbizonyságot tevő miniszterelnök kezdeményezésére, íme, eleget is tett.

Mindebből elég nehéz kihüvelyezni, hogy a kormány, illetve Deutsch Tamás voltaképp mit akar. A magam részéről száz százalékig amellett vagyok, hogy a kormány minél gyakrabban és minél nagyobb odafigyeléssel hallgassa meg „az embereket”, és az erre való törekvés akkor is üdvözlendő, ha a kétharmados kormányzás ötödik évében, két tömegtüntetés által ösztönözve manifesztálódik. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy éppen a szélessávú hálózatfejlesztés az a téma, amiben „az emberek” leegyszerűsített kérdésekre adott válaszai segítségével érdemes döntéseket hozni. E fejlesztés mellett a kormány rég elkötelezte magát, stratégiai megállapodásai és részben az EU által támogatott projektjei futnak, van célkitűzés, van határidő. A korábbi példák – és az internetes konzultáció bejelentése nyomán megjelent paródiák – persze megmutatták, hogy bármilyen témában lehet úgy feltenni a kérdéseket, hogy a kérdőíveket visszaküldő polgárok az elvárt választ adják. „Ön szerint fontosabb-e a szélessáv, mint annak megakadályozása, hogy ebolajárvány törjön ki hazánkban?” Stb.

Az eddigi úgynevezett konzultációk drága, cinikus kommunikációs bohóckodásnál és nagyszabású adatbázis-gyűjtő manővernél többnek nem tekinthetőek. A „magánfinanszírozás” „helyességének” emlegetése sajnos azt vetíti előre, hogy a végén ez sem lesz más, mint a többi. Amikor Deutsch azt mondja, hogy „rettentően nagy jövedelem termelődik az internetágazatban”, és a konzultáció arról fog szólni, hogy „mi legyen ennek a felhasználása”, akkor, hiába beszél egyébként „szabad hozzáférésről”, egyáltalán nem mond mást, mint a szolgáltatók állítólagos extraprofitján hőzöngő, piacellenes párttársai.

A képviselő nyilatkozataiban elhangzottak némi jóindulattal/álnaivitással persze máshogy is értelmezhetők. Akkor a konzultációnak nem az lesz a célja, hogy legyen mire hivatkozni, amikor a kormány mégiscsak elveszi a szolgáltatók által megkeresett pénz az eddiginél is nagyobb részét. Akkor a konzultáció tárgya tényleg „az internet ügye”, az előkonzultáció célja pedig tényleg az, hogy először is értelmes problémafelvetéseket gyűjtsenek a konzultátorok. Ez utóbbi tevékenységre szükség is lenne, hiszen „az internetről” körülbelül úgy lehet beszélgetni, mint „a pénzről”. Sehogy és akárhogy.

Ebben az esetben lehetne konzultálni a már úgyis eldöntött hálózatfejlesztés mellett vagy helyett például az alábbiakról:

– Legyen-e Magyarországon kötelező minden állami szerv számára, hogy tevékenységének minden érdemi dokumentumát tegye annak keletkezésekor egységes felületen hozzáférhetővé és kereshetővé az interneten? Legyen-e kötelező minden vagyonbevallásra kötelezett tisztségviselő számára, hogy vagyonbevallását digitális, kereshető formában közzétegye az interneten?

– Kapjon-e minden oktatási intézmény használható sávszélességű hozzáférést és olyan eszközöket, amelyeket a tanárok és a diákok saját elképzeléseik szerint használhatnak a tanításban, tanulásban, közösségi életben? Legyenek-e ezek az eszközök rendszeresen karbantartva, frissítve, cserélve? Kampányszerű központi beszerzések helyett dönthessenek-e a tanárok és a diákok aról, hogy milyen eszközökre van szükségük?

– Támogassa-e az állam olyan programok, tananyagok, közösségek létrejöttét és működését, amelyek a maguk tapasztalatai és elképzelései szerint segítik a gyerekeket, szülőket és pedagógusokat abban, hogy értsék és ismerjék azokat az előnyöket és veszélyeket, amiket az internet hordoz? Tegyen-e meg mindent az állam azért, hogy az oktatásban, tantárgytól függetlenül, meghatározó legyen a digitális-hálózati megközelítés?

– Kapjanak-e támogatást a felsőoktatási intézmények abban, hogy saját programjuk szerint infokommunikációs kutatásokat folytassanak, tudományágtól függetlenül intenzíven részt vegyenek nemzetközi programokban, kutatóik hozzájussanak az interneten elérhető szakirodalmi adatbázisokhoz és más segédanyagokhoz?

– Alkosson-e a parlament olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a bíróságok életszerű döntéseket hozzanak az internetes személyiségi jogsértésekről szóló ügyekben, ne kelljen mindennapos, piszlicsáré megjegyzéseket is elmarasztalniuk? Ösztönözze-e a jogi környezet, hogy a szolgáltatók moderálják a kommenteket? Készüljön-e fel az állam arra, hogy a valóban súlyos internetes jogsértéseket – zaklatás, fenyegetés – gyorsan és hatékonyan tudják kezelni a hatóságok és a bíróságok?

– Kapjanak-e támogatást a kulturális javainkat birtokló és gyűjtő intézmények ahhoz, hogy ezt a kulturális kincset saját elképzeléseik szerint, hazai és nemzetközi szabványokba illesztve digitalizálják, rendszerezzék, és az interneten elérhetővé tegyék? Legyenek-e a már digitalizált gyűjtemények minél szélesebb körben és minél olcsóbban elérhetőek?

– Kapjon-e támogatást mindenki, aki üzemszerűen olyan magyar nyelvű tartalmat állít elő az interneten, ami sem szerzői, sem személyiségi, sem egyéb jogot nem sért? Törekedjen-e arra minden közcélú szervezet és közfeladatot ellátó választott vagy kinevezett személy, hogy az internetes tartalomelőállítóktól, egyes internetezőktől (és, ha már itt tartunk, bárki mástól) érkező, tevékenységére, céljaira vonatkozó kérdéseket nyíltan, érdemben és gyorsan megválaszolja annak érdekében, hogy az ország polgárai felkészülten vehessenek részt a választásokon és a közügyekről szóló folyamatos vitákban?

– Egyoldalú intézkedéssel tiltsa-e be Magyarország a flash-alapú internetes reklámokat?

Ezek szerintem jó konzultációs kérdések lennének, igaz, abban a tekintetben mindegyik beugratós, hogy ha az ország fontosnak tartja a jövőjét, nyilvánvalóan igen a válasz mindegyikre. Konzultálni legfeljebb a részletekről kellene – sőt, azokról jó is lenne, de biztosan nem egy célzatos kérdőíven –, meg arról, hogy egyéb társadalmi célokhoz képest mindennek mi legyen a prioritása.

Deutsch Tamás nincs könnyű helyzetben, hiszen ha az internet mint olyan szól valamiről, az éppen a jelenlegi magyar kormány központosító, nyilvánosság- és autonómiaellenes törekvéseinek a szöges ellentéte. És nincs az a valósághajlítgató kommunikáció, ami ezt az ellentmondást el tudná fedni. Ez nem idealizmus, én is tudom, hogy több ember = több hülyeség, de azt is, hogy több internetező = több önszerveződés, több önálló gondolkodás, több tájékozottság. Vagy legalább ezek lehetősége.

Az interneten így is, úgy is egyre több magyar lesz, így óhatatlanul egyre több magyar hülyeség válik majd láthatóvá. De közben egyre több magyar használja majd értelmes dolgokra is a hálózatot. Vajon a kormány a fent felsorolt és más hasonló kérdések közül hányra válaszol igennel annak érdekében, hogy hozzájáruljon: az önállóság és a tájékozottság mértéke a hülyeségénél dinamikusabb ütemben nőjön?

(Ez megjelent már a Kreatív szájtján, és meg fog jelenni a nyomtatott lapban is, de legyen meg itt is, illetve beleraktam néhány linket.)

A 2013-as brit Defamációs törvény által létrehozott panaszeljárás (folyamatábra)

Section5flowchart_hu

A képre kattintva olvasható méretben is élvezhető az ábra, melyet magyar változatban készítője, Ashley Hurst engedélyével publikáltam. Ezúton is köszönet érte.

Az eredeti itt látható: http://www.olswang.com/media/29576449/flow_chart.pdf

Twitter-háború: elvi kérdés, gyakorlati válasz

“Mi vagyunk a szólásszabadság-párt szólásszabadság-szárnya.” Dick Costolo, a Twitter vezérigazgatója a 2010-es évek elején több nyilatkozatban használta a büszke megfogalmazást (arról megoszlanak a források, hogy először a Twitter brit főnöke vagy a vállalat vezető jogásza formálta meg ilyen szép kereken a cég vonatkozó alapvetését, de ez mindegy is). Könnyen lehet ugyanakkor, hogy ha a népszerű menedzser visszamehetne az időben, kicsit puhább szavakat választana. Azon nincs vita, hogy az internet három gigásza, a Facebook, a Google és a Twitter közül ez utóbbi DNS-ében van jelen a legerősebben a szólásszabadság iránti elkötelezettség (ami persze nem jelenti azt, hogy a másik két óriás a szólásszabadság ellensége volna), az idézet azonban az elmúlt két év során többször is számonkérőleg tért vissza a Twitter egyes lépéseit bíráló kommentátorok szövegeiben.

Az internet – általuk felfogott – alapértékeit védelmező, nagy hagyományú és nagy tekintélyű Electronic Frontier Foundation idén májusban egyenesen ilyen címmel adott ki közleményt: “A Twitter kiszáll a szólásszabadság-pártból“. Az EFF szerint ez következik abból, hogy a Twitter számos esetben eleget tett az orosz, illetve a pakisztáni hatóságok felszólításainak, amelyek a szolgáltatás helyi felhasználói által feltöltött egyes tartalmak eltávolítására vonatkoztak. Az EFF emlékeztetett arra, hogy a Twitter oldalára állt, amikor a vállalat 2012-ben bevezette a rendszert, melynek segítségével meghatározott tweetek meghatározott országokban elérhetetlenné tehetőek. Az alapítvány szerint azokban az országokban, ahol a Twitternek számottevő vállalati jelenléte – szerverek, alkalmazottak – van, a cégnek nincs más választása, mint hogy a bíróságokon a végsőkig harcoljon, de a jogerős ítéleteknek eleget tegyen. Ez azonban az EFF szerint az USA mellett csak az Egyesült Királyságra, Írországra, Japánra és Németországra igaz, ezért az orosz végzéseket a cég figyelmen kívül hagyhatta volna, ha valóban a szólásszabadság elkötelezettje lenne. (Arra is felhívták a figyelmet, hogy Pakisztán esetében még csak nem is bírói határozatok, hanem a tömegkommunikációt felügyelő állami hivatal felszólításai nyomán tűntek el tartalmak, ami a helyi jog alapján is megkérdőjelezhető. A történethez tartozik, hogy a Twitter egy hónappal később felülvizsgálta és visszavonta a pakisztáni tartalmak blokkolásáról hozott döntését.) Az EFF úgy látta, hiába viselkedik a Twitter még mindig helyeselhetőbben, mint a Facebook és a Google, a cenzúra az cenzúra, az pedig védhetetlen, hogy a Twitter immár “a szólásszabadság-párt gyengébb cenzúrát képviselő szárnya” lett.

A Twitter gyakorlatát kísérő viták kulisszája természetesen nem más, mint az a politikusok, aktivisták, újságírók, de még tudósok körében is gyakran naiv-vallásos hittel vallott meggyőződés, hogy a közösségi média, és különösen a Twitter nem egyszerűen eszköze/platformja, hanem kiváltó oka mindenféle, előremutatónak felfogott tömegmozgalmak létrejöttének és működésének; hogy “a Twitter” inherensen a társadalmi és történelmi „progresszió” sosem látott motorja. Mintha 2006. előtt nem lettek volna tüntetések és forradalmak sehol a világon. Mintha a közösségi médiát nem lehetne borzalmas célok érdekében éppen olyan könnyen használni.

Az önjelölt fundamentalista terrorállam, az ISIS (avagy IS) véres felemelkedése minden korábbinál élesebben hívja fel a figyelmet a közösségi média evangelistái által harsogott lózungok problematikus voltára. Az ISIS ugyanis profin elkészített YouTube-videókkal és a nemzetközi közönséget kiszolgáló Facebook- és Twitter-csatornákkal népszerűsíti magát és rettenetes módszereit legalább oyan hatékonyan, ahogyan az iráni ellenzék vagy az „arab tavasz” diktatúra-ellenes erői szervezték magukat annak idején. A közösségimédia-cégek pedig azzal kénytelenek szembenézni, hogy immár nemcsak egyes kormányok követelik, hogy bizonyos hangokat hallgattasson el, hanem az úgynevezett nyugati közvélemény egy része is.

A mindenféle ifjúság- és menekültvédelmi ügyekben élenjáró jogász-újságíró, Ronan Farrow idén júliusban a Washington Post weboldalán szólította fel a YouTube-ot, a Facebookot és a Twittert, hogy sokkal erőteljesebben szűrjék a terrorszervezet által közzétett tartalmakat. A fiatalember szerint a szolgáltatók “erkölcsi kötelessége” lenne, hogy a tömeggyilkosságokra buzdító közléseket ugyanolyan technológiai és manuális eszközökkel keressék meg és töröljék le, mint a gyermekpornót. Farrow szerint a két évtizeddel ezelőtti ruandai genocídium vonatkozó tanulsága az, hogy amennyiben erre rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök, az erőszakra uszító kommunikációt igenis el kell fojtani. Egy közelebbről nem azonosított harvardi tanulmányra hivatkozva azt állítja: ha annak idején az Egyesült Államok nem a kezét tördeli a helyzet jogi összetettségére hivatkozva, hanem habozás nélkül zavarni kezdi a gyilkosokat toborzó rádióadásokat, “életek tízezrei” lettek volna megmenthetőek. Magukat megnevezni nem kívánó iparági forrásokra hivatkozva úgy véli, a szolgáltatók visszafogottságának végső oka az, hogy ha a cégek proaktívan monitoroznák a náluk megjelenő felhasználói tartalmakat, kikerülnének az 1996-os amerikai távközlési törvény által biztosított védelem alól – mely szerint az internetes felületek gazdái nem vonhatóak felelősségre olyan tartalmak miatt, bármilyen módon és mértékben legyenek is jogsértőek azok, amelyeket felhasználóik töltöttek fel, és amelyekről a szolgáltatónak nem volt tudomása. Farrow álláspontja az, hogy a szabályozásnak minderre figyelemmel változnia kell.

Farrow cikkének megjelenése idején ugyanakkor már jó ideje kapta a megújuló kritikákat a Twitter a – magyaros leegyszerűsítéssel mondjuk így – másik oldalról is. A cég februárban felfüggesztett egy, az ISIS-hez kötődő felhasználói csatornát, júniusban több másikat, hogy aztán augusztusban ezeket továbbiak kövessék. A WikiLeaks – természetesen egy tweetben – cenzúrának bélyegezte és elítélte az egyik fiók felfüggesztését, Jillian C. York, az EFF nemzetközi szólásszabadság-ügyi igazgatója pedig több cikkben bírálta a Twitter eljárását (és egyebek mellett vitába szállt Farrow cikkével is).

Első látásra minden kerek, mindenki játssza a maga szerepét. A szólásszabadság-párt védi a szólásszabadságot, az emberi szenvedés felszámolását egy “felvilágosult” központi akarat érvényesülésétől váró publicista a kommunikáció totális felügyeletét és a “jó ügy” érdekében való – akár állami, akár privát – szabályozását tartja üdvösnek. Feltűnő azonban, hogy ezúttal az EFF érvei között szerepel az, amit jellemzően éppen a szólásszabadság korlátozásának hívei hajlamosak végső aduként előránteni: a nemzetbiztonság. York szerint az ISIS-os fiókokat már csak azért sem kéne elérhetetlenné tenni, mert azok az ISIS ellen dolgozó különböző szervezetek (értsd: amerikai hadsereg, CIA) számára felbecsülhetetlen értékű információkat szolgáltatnak a terroristák szándékairól és tevékenységéről. Ezzel részben párhuzamos az a mások által is megfogalmazott szempont, mely szerint a fiókok felfüggesztése a terrorszervezetről tudósító újságírók munkáját teszi nehezebbé, minek következtében a világ közvéleménye lesz alulinformáltabb azt illetően, hogy mi folyik valójában a Közel-Keleten. York szerint a fiókok felfüggesztése “vissza fog ütni“, részben mert kevesebbet fogunk tudni az ISIS-ról, részben mert minden letiltott fiók helyén indul húsz új, és a letiltások csak fokozzák az ezekre irányuló figyelmet.

Az egy dolog, hogy a fenti két jóslat közül egyszerre csak az egyik válhat valóra, az viszont egy másik, sokkal fontosabb, hogy mennyire meggyőző, ha egy cenzúraként definiált gyakorlattal szemben elsősorban olyan érvek hozhatóak fel, amelyek nem a szólásszabadságban megvalósuló alapértékekre hivatkoznak. A legmegveszekedettebb szólásszabadság-védelmezők (ide sorolom magamat is) között is alig vannak olyanok, akik azt gondolnák, minden közlés méltó a védelemre. A vita azon folyik, hogy a korlátozás mire alapozható, és ki legyen az, aki egy-egy tartalom sorsáról dönt. Az EFF-nek sem az az álláspontja, hogy a szabad szólás védelme azoknak is kijár, akik ártatlan emberek kivégzéséről szeretnek videókat elhelyezni az interneten, mint ahogy azt is elfogadja, hogy az egyértelmű és közvetlen erőszakra uszítás a szólás korlátozásának legitim oka lehet. Innentől kezdve az általam egyébként igen rokonszenvesnek tartott szervezet ISIS/Twitter-ügyi kirohanásai súlyosan problematikusak. Ahogyan az egykor Moszkvában működött kultikus eXile egykori szerkesztője, Yasha Levine az orosz bírósági végzések végrehajtása után a Twittert támadó közleményről megírta: nem mindegy, hogy a beszéd, amit a védelmünkbe veszünk, egy mindenkire érvényes emberi jog gyakorlására irányul-e (legyen annak tartalma számunkra bármilyen gyomorforgató), vagy más emberek kiirtására. A Twitter akkor az ukrán Jobb Szektor által közzétett egyes tartalmakat tüntetett el, márpedig a szervezet, mint Levine írja, nem azért küzdött, hogy tagjai politikai meggyőződésüknek megfelelően szabadon masírozhassanak fekete egyenruhában a kijivi főutcán, hanem azért, hogy felfegyverkezve megvalósítsa az “etnikailag tiszta” ukrán államot.

A Twitter az egyes csatornákra vonatkozó döntéseit nem hajlandó kommentálni, így csak találgatni lehet, hogy miért éppen ezeket a fiókokat blokkolták, és miért éppen akkor, amikor. A közösségimédia-óriások pozíciója általánosságban az, hogy az egyes tartalmakat csak akkor vizsgálják, ha azokra más felhasználóktól panaszok érkeznek, és amennyiben bizonyítva látják, hogy egy-egy közlés megsérti a szolgáltatás felhasználási feltételeiben előírtakat, intézkednek. Paradox módon Farrow és York egyetért abban, hogy nem helyes, ha ez az ellenőrzés (ez a hatalom) a közösségimédia-szolgáltatók és a felhasználói “tömeg” kezében van. Mindkét félnek halálbiztos jóslatai vannak arra nézvést, hogy miféle katasztrófák következnek abból, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, de igazán meggyőzőnek csak az látszik, hogy valamivel nagyobb átláthatóság biztosan ráférne a mai állapotokra. Olyan – gyakorlatilag, jogilag és, ha szabad ezt a kifejezést használni, filozófiailag megalapozott – ötlete ugyanis egyiküknek sincsen, ami ebben az elméletileg nagyon izgalmas, a valóság tekintetében pedig elmondhatatlanul tragikus problémahalmazban biztos és helyes megoldást kínálna.

Az Alkotmánybíróság szerint is jogi felelősséget viselsz a blogodon megjelenő kommentekért

A Kúria után – a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete alkotmányjogi panaszát vizsgálva – az Alkotmánybíróság sem talált kivetnivalót abban a jogértelmezésben, mely szerint egy blogposzt alatt megjelenő kommentekért jogi felelősséggel tartozik a blog gazdája. Az Ab szinte egyhangú határozata szerint az alapjog (véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozása megállapítható, de mivel egy másik alapjog (személyiségi jogok, jóhírnév) érvényesítése érdekében történt, szükségesnek, és mivel a legenyhébb szankciót (jogsértés megállapítása) alkalmazta a bíróság, arányosnak minősül.

A határozathoz Paczolay Péter Ab-elnök párhuzamos indoklást fűzött, melyben elfogadja a fentieket, de rögzíti, hogy az erre a felelősségre alapozott bármely további szankció (kártérítés AKA sérelemdíj) már nagy valószínűséggel aránytalan, tehát alkotmányellenes lenne.

A határozatot egyedül Stumpf István alkotmánybíró nem szavazta meg. Az ő véleménye szerint a kívánt eredmény (a jogsértő komment kerüljön le az internetről) enyhébb eszközzel, egy értesítési-eltávolítási eljárás alkalmazásával is elérhető lenne, nem szükséges hozzá a bloggazda jogi felelősségének megállapítása, így utóbbi nem tekinthető arányos megoldásnak, vagyis alkotmánysértő.

A 2010-re visszanyúló ügyben az Experient nevű vállalat kifogásolta az MTE blogján megjelent egyes kommentek tartalmát, az első és másodfokú ítéletről itt írtam hosszabban.

Az Ab-határozatban rengeteg további elemzésre érdemes dolog van, többek közt a szólás- és sajtószabadság viszonyáról, az internetes kommunikáció egyes típusairól, a moderálás megítéléséről stb. Ezekre biztosan visszatérünk még.

Lehet, hogy túl jó kedvem van, de most nem vagyok benne biztos, hogy a határozatnak – különösen a párhuzamos indoklással összeolvasva – ne lehetne akár az is a következménye, hogy a bíróságok a továbbiakban komment-ügyekben a felületek működtetőit ugyan felelősnek mondják ki egy-egy valóban jogsértő hozzászólásért, de, mivel a nullához közelítő sérelemdíjat állapítanak meg, a gyakorlati következmény végülis csupán az adott komment törlése lesz. Meglátjuk.

Ugyanebben az ügyben egyébként az Emberi Jogok Európai Bíróságán, Strasbourgban is várható még idén döntés.