Kategória: sajtószabadság

Az Alkotmánybíróság szerint is jogi felelősséget viselsz a blogodon megjelenő kommentekért

A Kúria után – a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete alkotmányjogi panaszát vizsgálva – az Alkotmánybíróság sem talált kivetnivalót abban a jogértelmezésben, mely szerint egy blogposzt alatt megjelenő kommentekért jogi felelősséggel tartozik a blog gazdája. Az Ab szinte egyhangú határozata szerint az alapjog (véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozása megállapítható, de mivel egy másik alapjog (személyiségi jogok, jóhírnév) érvényesítése érdekében történt, szükségesnek, és mivel a legenyhébb szankciót (jogsértés megállapítása) alkalmazta a bíróság, arányosnak minősül.

A határozathoz Paczolay Péter Ab-elnök párhuzamos indoklást fűzött, melyben elfogadja a fentieket, de rögzíti, hogy az erre a felelősségre alapozott bármely további szankció (kártérítés AKA sérelemdíj) már nagy valószínűséggel aránytalan, tehát alkotmányellenes lenne.

A határozatot egyedül Stumpf István alkotmánybíró nem szavazta meg. Az ő véleménye szerint a kívánt eredmény (a jogsértő komment kerüljön le az internetről) enyhébb eszközzel, egy értesítési-eltávolítási eljárás alkalmazásával is elérhető lenne, nem szükséges hozzá a bloggazda jogi felelősségének megállapítása, így utóbbi nem tekinthető arányos megoldásnak, vagyis alkotmánysértő.

A 2010-re visszanyúló ügyben az Experient nevű vállalat kifogásolta az MTE blogján megjelent egyes kommentek tartalmát, az első és másodfokú ítéletről itt írtam hosszabban.

Az Ab-határozatban rengeteg további elemzésre érdemes dolog van, többek közt a szólás- és sajtószabadság viszonyáról, az internetes kommunikáció egyes típusairól, a moderálás megítéléséről stb. Ezekre biztosan visszatérünk még.

Lehet, hogy túl jó kedvem van, de most nem vagyok benne biztos, hogy a határozatnak – különösen a párhuzamos indoklással összeolvasva – ne lehetne akár az is a következménye, hogy a bíróságok a továbbiakban komment-ügyekben a felületek működtetőit ugyan felelősnek mondják ki egy-egy valóban jogsértő hozzászólásért, de, mivel a nullához közelítő sérelemdíjat állapítanak meg, a gyakorlati következmény végülis csupán az adott komment törlése lesz. Meglátjuk.

Ugyanebben az ügyben egyébként az Emberi Jogok Európai Bíróságán, Strasbourgban is várható még idén döntés.

Reklámok

Hogyan védheti meg az újságírókat a Lex Gavra?

A Fidesz parlamenti frakcióvezetője, Rogán Antal, és barátai (a fideszes Kósa Lajos, illetve a KDNP-s Harrach Péter és Pálffy István) tegnap a Büntető törvénykönyvet módosító indítványt adtak be az országgyűlésnek “Az emberi méltóság védelme és a bizonyítékok meghamisításának megakadályozása érdekében” címmel. Mint az MTI nyomán a 444 megírta, Rogán a témában tartott sajtótájékoztatón azt mondta: “a ‘bizonyítékhamisítási botrány’ mélyen aláásta a demokratikus intézmények működésének normális rendjét, veszélyezteti a demokrácia intézményeinek stabil működését, ezért ‘nem engedhetjük meg, hogy a közelgő választás előtt ilyen még egyszer előforduljon’. Szerinte aki nem támogatja majd az előterjesztést az Országgyűlésben, az ‘rosszban sántikál’. Különösebb kétség nem lehet afelől, hogy a parlamenti többség nem kíván majd rosszban sántikálás gyanújába keveredni, így a javaslatból minden bizonnyal hamarosan törvény lesz – persze addig érkezhet még hozzá akárhány módosító.

(Lex Gavrának a 444 portál nevezte el a javaslatot Gavra Gáborra, a Hvg.hu ex-főszerkesztőjére emlékezve, ő ugyanis azért távozott posztjáról, mert a szóban forgó kamuvideót lapja nem kamuvideóként, hanem a választási csalás bizonyítékaként prezentálta.)

A módosítás a Btk. 226-os (Rágalmazás) és 227-es (Becsületsértés) paragrafusa közé helyezne el egy 226/A és egy 226/B paragrafust (ami mindenképp humánus lélekre vall, hiszen így nem kell a jelenlegi 227-es és 465-ös közti összes paragrafust, illetve az ezekre való összes jogszabályi hivatkozást átszámozni). A két új büntetőjogi tényállás egyike a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítése“, másika a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala” névre hallgat.

A Btk. természetesen jelen állapotában is szankcionálja, ha valaki “valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ” (226. §); a módosítás érdemben annyit jelent, hogy a rágalmazás büntetési tétele, a momentán egy éves, minősített esetekben két éves szabadságvesztés, súlyosbodik. A javaslat szerint “hamis felvétel” “hozzáférhetővé tétele” esetén két, minősített (nagy nyilvánosság előtti vagy jelentős érdeksérelmet okozó elkövetés) esetben három évre. Ha elfogadjuk, hogy a “hamis felvétel” útján történő becsületcsorbítás károsabb, mint ha valaki bármilyen más módon (például hamis dokumentummal) teszi ugyanezt, akkor is elég lett volna a meglevő paragrafusok módosítása, a büntetési tételek felemelése, de ez végülis formai kérdés.

A laikus számára is messzire ordít viszont, hogy a Btk. szándékosan úgy van megírva: az életben felbukkanó különböző, partikuláris, speciális esetekre általánosan alkalmazható szabályokat, ne pedig technikai, technológiai, gyakorlati részletekhez kötődő mikroszintű előírásokat tartalmazzon. Mivel indokolja a javaslat a “hamis felvétel” igencsak specifikus tényállásának beillesztését a büntető jogrend jellemzően általános előrásokat tartalmazó keretei közé? Ezzel:

“Október 21-én robbant ki a bizonyítékhamisítási botrány. A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselője hamisított bizonyíték alapján tett feljelentést, és kérdőjelezte meg a választások tisztaságát. A bizonyíték hamisítás alkalmas a demokratikus intézmények lejáratására és a választások tisztaságának megkérdőjelezésére. A demokratikus intézmények védelme azt indokolja, hogy a Büntető Törvénykönyvben külön tényállás és szigorúbb büntetési tételek szankcionálják a bizonyítékhamisítás hasonló esetét.”

A javaslat megalapozása tehát az, hogy a demokratikus jogrendet súlyos csapás érte a bajai kamuvideóval, és egyértelmű, hogy ilyen csapások sűrű megismétlődésére kell számítani a jövőben – a büntetőjogi fenyegetés szigorításával ugyanakkor megelőzhetőek a további hasonló csapások. Önmagában is kérdés, hogy a demokratikus intézményrendszer megóvásának mennyire adekvát terepe a jellemzően mégiscsak személyiségijog-védelemre hivatott becsületsértési tényállások speciális kibővítése (ezt az előterjesztők is feltehették magukban, hiszen javaslatuk címében még az emberi méltóság védelméről van szó). De az meg pláne kérdés, hogy a kamuvideó sztoriját végignézve ugyan ki gondolhatja komolyan, hogy az veszélybe, pláne súlyos veszélybe sodorta a demokratikus intézményrendszert?

A Hvg.hu, az immár toposszá szilárdult fordulattal élve, rendkívül “súlyos szakmai hibát” követett el, amikor kirakta a videót, és úgy tálalta, ahogy. De gyakorlatilag percekkel az anyag megjelenése után kint voltak az interneten azok a cikkek, amelyek felhívták a figyelmet arra, hogy a videó minimum kamugyanús. Másnapra nem lehetett az ilyen perverz baromságok iránt bármennyire is érdeklődő médiafogyasztók között olyan, aki ne szerzett volna tudomást arról, hogy a történet ugyan tisztázatlan és szánalmas, de az biztos, hogy a filmen nem egy választási megvesztegetés látható.

Mindez azt is jelenthetné, hogy a javaslatot be lehet sorolni a jelen ciklus törvényhozási elefantiázisának értelmetlen, de viszonylag ártalmatlan termékei közé (bár annak, aki egy év helyett majd a dupláját kapja büntetésként, nyilván nem fog annak tűnni). A sok tekintetben nem egyértelmű szövegnek lehet azonban a sajtószabadságra nézve nagyon fenyegető, de éppenséggel bíztató olvasata is. Az Átlátszó.hun író Sepsi Tibor véleménye szerint az,

“hogy az elkészítést, a nyilvánosságra hozatal nélküli terjesztést és a gondatlan közzétételt is büntetik, összességében oda vezet, hogy bármit csinál is az újságíró vagy a jóhiszemű kiszivárogtató egy kicsit is bizonytalan eredetiségű felvétellel, azzal biztosan bűncselekmény elkövetését kockáztatja. Márpedig a kétely bizonyos szintje mindig fennáll, amelyet néha éppen a nyilvános vita tud csak végleg megszüntetni. Egy lejárató álbizonyíték közzététele ma is jogsértő, polgári jogi kártérítést biztosan, rágalmazás miatti büntetőeljárást pedig jellemzően kockáztat vele az elkövető. Ha viszont azt várja majd el a büntetőjog egy szerkesztőségtől, hogy minden olyan bizonyítékot eleve töröljön, aminek az eredetiségéről nincs meggyőződve, azaz még egy szakértőnek se küldhesse el ellenőrzésre büntetlenül, akkor még az a kevés dokumentált ügy se jut el a nyilvánosságig, amelyek eddig eljutottak.”

Nem eldönthető, hogy a javaslat készítőinek a sajtó demokratikus szerepe melletti elkötelezettsége, vagy csupán trehánysága vezetett ahhoz, hogy a beterjesztett szöveg ezzel akár ellenkezőleg is értelmezhető. A fejezetcímek ugyanis “a becsület csorbítására alkalmas” (kiemelés tőlem) felvételekről szólnak, maga a javasolt szöveg azonban a készítés és a hozzáférhetővé tétel esetében is a becsületcsorbítási célhoz köti a büntetendőséget. Vagyis a bíróság előtt azt kell majd bizonyítani, hogy az adott felvétel gyártói és megjelentetendői elhatározottan és szándékosan a célszemély (avagy jogi személy, esetleg személyösszesség) sárba tiprására törekedtek. Erről a szavak általánosan elfogadott jelentését alapul véve nem lehet szó akkor, amikor egy újságíró szakértőnek küld el valamilyen felvételt, hogy annak hitelességéről információt szerezzen. És akkor sem, amikor egy újság a hamisítvány sugalmait megkérdőjelező, cáfoló anyag keretében mutat be valamilyen kamut.

A javasolt 226/B § 3. bekezdése, amely a “Becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala” elnevezésű tényállás gondatlan elkövetéséről rendelkezik, ugyancsak olvasható sajtóbarát értelmezésben is. Itt ugyan elég, ha a nyilvánosságra hozott hamisítvány alkalmas a becsület csorbítására, de a megvezetett/béna szerkesztő számára (a nagy nyilvánosság előtti szándékos elkövetésért kiszabható három év helyett) csak egy évben határozza meg a maximum büntetést a javaslat.

Az indoklás szerint a gondatlan elkövetés akkor valósul meg, amikor “a az elkövető úgy hozza nyilvánosságra a hang- vagy képfelvételeket, hogy nem győződik meg azok valóságáról, nem kéri ki az érintettek véleményét”. Az indoklásból ugyebár nem jogszabályszöveg, mégis figyelemreméltó, ha egy törvényjavaslat figyelembe veszi a média működésének értelmét és jellegzetességeit. A Rogán-csapat javaslata ezzel a fordulattal visszacsempészi a magyar jogrendszerbe a legendás 36/1994-es alkotmánybírósági határozat szellemét, amely a közszereplők bírálatának kereteit meghúzva mondta ki, hogy rájuk vonatkozó, “a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta”. Az Ab-határozat azt a mércét igyekezett – visszatekintve inkább kevesebb, mint több sikerrel – a hazai jogba építeni, amely a potenciálisan becsületsértő, a médiában megjelenő közlések esetében büntetést kizáró, mentességi körülménynek tekinti, ha az újságíró/szerkesztőség az elvárható szakmai szabályoknak megfelelően, kellő gondossággal járt el a közlés előtt.

Értelmetlennek, akár fenyegetőnek is tűnik a Rogán-csapat mostani javaslata, messze kilóg belőle az aktuálpolitikai lóláb, és könnyű elképzelni, hogy milyen kellemetlen következményei lehetnek még (például az Alaptörvény és az új Ptk. közösségvédelmi előírásaival kombinálva). Az a szemlélet viszont welcome back, még ha véletlenül is, mely szerint az újságoktól nem azt várjuk, hogy soha semmi olyat ne közöljenek, ami valakit idegesít vagy sért, még csak nem is azt, hogy tettessék magukat tévedhetetlennek, hanem azt, hogy az információkat megfelelő ellenőrzés, utánajárás után, értelmezhető módon, a meglevő kétségeket, bizonytalanságokat sem eltagadva mutassák be. Ha pedig ezt teszik, nem vegzáljuk őket sem a személyiségi jogok, sem a demokratikus intézményrendszer mögé bújva.

UPDATE: Egy kiváló írás ugyanerről, Polyák Gábortól, többek között azzal a nem elhanyagolható véleménnyel, mely szerint a javaslat kívánt célja “a túlzott óvatosság, a túlzott óvatosság pedig a tájékoztatás halála.”

A magyar úton indul tovább az angol sajtószabályozás?

Meglepetésre és az utolsó pillanatban, de megegyezett az angol parlament három pártja arról, hogy milyen jogi keretben valósuljon meg a helyi sajtószabályozás reformja. A Leveson-bizottság javaslatait eszerint egy úgynevezett Royal Charter (ennek sajnos nem tudom, mi a szabatos magyar fordítása, legyen mondjuk pátens, hiszen ilyen rendeletekben minősítenek például egy-egy települést várossá) alapján ültetik majd át a gyakorlatba. A megegyezés része az is, hogy a korábbi feltételeket jelentősen szigorítva, ezentúl csak a parlament mindkét házának kétharmados többségével lesznek módosíthatóak az összes pátensek (ebből is kiviláglik, hogy sajnos valójában nem a királynő írja és adja ki ezeket).

A brit bulvársajtó súlyos botrányai, leginkább a telefonlehallgatási ügy nyomán indult Leveson-bizottság jelentése törvényi alapon működő sajtószabályozásra tett javaslatot. A kormány nagyobbik pártja, a konzervatívok ezt, Cameronnal az élen, inkább ellenezték, a másik kormánypárt (LibDem) és az ellenzéki Labour inkább támogatta. Az első kommentárok szerint a kialkudott megoldás fő előnye az, hogy mindkét oldal a maga álláspontját láthatja megvalósulni benne.

A sajtó vélt és valós áldozatait tömörítő, szigorú új sajtószabályozásért kampányoló Hacked Off üdvözölte a megállapodást. A veterán sajtószabadság-ügyi szervezet, az Index on Censorship viszont úgy véli, elfogadhatatlan, hogy politikusoknak bármilyen beleszólása legyen a politika ellenőrzésére hivatott média szabályozásába. Kirsty Hughes, az Index igazgatója azt mondta: ez a megoldás beszennyezi a demokráciát, az pedig, hogy a kétharmados szabályt minden pátensre kiterjesztik, az a fajta politikai ügyeskedés, amit a magyar kormány alkalmaz napjainkban, amikor politikai céljai érdekében, többsége birtokában rendre átírja az alkotmányt, megsértve ezzel demokratikus alapelveket.

Sok víz lefolyik még a Temzén, mire kialakul, hogy a majdani új sajtószabályozás szerve pontosan hogy fog kinézni a gyakorlatban, a továbbra is önszabályozásként működendő rendszer kidolgozása ugyanis magára az iparágra vár, nem a képviselőkre. Egyelőre az sem biztos, hogy a nagy kiadók hogyan reagálnak, csatlakoznak-e egyáltalán a majdani regulátorhoz. (Ha nem teszik, bíróság szabhat majd ki rájuk büntetéseket – legalábbis ha jól olvastam nagyon gyorsan az elképzeléseket -, nem pedig a Leveson által javasolt Ofcom, a rádiózás és televíziózás felügyeleti szerve.)

A Financial Times higgadt – még a megállapodás létrejötte előtt született – szerkesztőségi cikke arról ír, hogy öt éven belül, a “szabályozatlan” internetes média további térhódításával ez a fajta reguláció mindenképpen idejét múlttá válik. A pátens szövegének egyes elemzői ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet: az abban szereplő definíciók szerint minden hírekkel foglalkozó weboldal és akár blog is a szabályozás alanya lesz. Ez az a pont, ahol a magyar médiatörvény körüli viták ismerői felidézhetik emlékeiket és elégedetten hátradőlhetnek.

Papcsák Ferenc kontra Rajcsányi Gellért: hírt írni nem bűncselekmény

Büntetőeljárás Papcsák Ferenccel – Mandiner blog.

A mandineres szerkesztő élményekben és tanulságokban gazdag beszámolója az ellene indult rágalmazási perről. Érdekes (…) lesz látni, hogyan kezelik majd a bíróságok a folyamatosan változó jogi környezetben a közszereplők és a szólásszabadság viszonyára vonatkozó “tágabb tűréshatár” alkotmányos (alkotmánybírósági) mércéjét.

Alkotmányos érvekkel védi a Fehér Ház a széles körben gyűlölt brit bulvárbajnokot

Deport British Citizen Piers Morgan for Attacking 2nd Amendment | We the People: Your Voice in Our Government.

Piers Morgan, a Daily Mirror egykori főszerkesztője, aki napjainkban a CNN-en vezet interjúműsort, különös és elgondolkodtató események szereplője volt az elmúlt napokban:

– A newtowni mészárlást követően a szigorúbb fegyvertartási szabályokat követelők egyik szócsöve lett az amerikai médiában. Belemenős – kritikusai szerint megengedhetetlenül keménykedő – interjúkat készített a fegyvertartást támogató szervezetek képviselőivel. (Más kérdés, hogy egy olyan programot – a nagy tűzerejű, katonai jellegű fegyverek tartásának betiltását – támogat, ami sok szakértő szerint teljesen rossz irány.)

– A fősodorbeli médiában ritkán látható ordítozás céltáblája lett egy Alex Jones nevű fegyvertartás-párti rádiós részéről. Jones, akit Morgan szintén meghívott a műsorába, legalább öt különböző összeesküvés-elméletet zúdított rá, majd megfenyegette, hogy ugyanúgy szét lesz lőve a segge, mint brit ősapáinak 1776-ban. (A “beszélgetés” videói például innen elérhetőek, érdemes megnézni.)

– A Fehér Ház honlapján működő hivatalos petíciófeladó-felületen (igen, ilyen is van) majdnem 110 ezren írták már alá azt a népi kezdeményezést, ami felszólítja a kormányt: a brit állampolgár Morgant, mivel az USA alkotmányának második kiegészítését (ez rögzíti a polgárok fegyverviselési jogát) támadja, legyen szíves visszatoloncolni hazájába.

– Amire most Jay Carney, Obama szóvivője reagált hivatalosan azzal, hogy a második kiegészítésről szóló vita közben sem szabad elefeledkezni az elsőről, ami a szólás- és sajtószabadságot védi. “Senkit nem büntethet a kormány csak azért, mert valamilyen közügyről elmondta a véleményét” – írja Carney.

– Részben az első kiegészítésre hivatkozik az az ellenpetíció is, ami azt követeli, hogy Morgan maradjon az Egyesült Államokban. A még karácsonykor született beadvány második érve ugyanakkor az, hogy az Egyesült Királyságban senki nem szeretné, ha Piers Morgan visszamenne.

Morgant, aki például Naomi Campbell drogelvonó-kezelésének kiteregetésekor volt a Mirror főszerkesztője, olyan személyiségnek tartják kritikusai, aki a brit bulvárkultúra minden rossz tulajdonságát – a szenzációhajhászást, a felelőtlenséget, a gátlástalanságot, az arroganciát – megtestesíti. Ő maga gyakran rá is játszik erre, és nem riad vissza attól, hogy élesen fogalmazzon vitapertnereiről, akár ott vannak vele a stúdióban, akár nincsenek.

Egy nappal a Jones-féle műsor után a Daily Beast-es Buzz Bissinger arra bíztatta Morgant, hogy fogadja el a rádiós üvöltve előadott kihívását és menjen el vele verekedni, de viszont vigyen magával egy pisztolyt és lője le. Morgan erre azt mondta, majd kölcsönkéri a testvére egyenruháját.

Magyar médiamenedzserek a gazdasági/politikai nyomásról

„Aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy merre van az előre” – Mérték blog.

Hiánypótló anyag a Mérték Médiaelemzőtől: Urbán Ágnes hat médiaipari csúcsvezetővel készített interjút arról, hogy milyen pressziókkal találkoznak (vagy sem). Ízelítő:

  • „Amíg egy hvg.hu meg tud buktatni egy köztársasági elnököt, addig nincs cenzúra” – mondta az egyik vállalatvezető, világossá téve, hogy a gazdasági és politikai nyomásgyakorlást nem tartja olyan mértékűnek, ami akadályozná a sajtó szabad működését. Más interjúalany érezhetően nem tartja különösebben nagyra a független újságírás ethoszát, „ezek álmok, hogy ő majd azt ír, amit akar, más pénzén, ezek nem működőképes modellek”.

A névtelen interjúk alapján készült tanulmány innen tölthető le.

Független, de törvényi felhatalmazással működő sajtófelügyeletet javasol a Leveson-bizottság

The Leveson Inquiry.

Több mint egy éves munka után, ma tette közzé jelentését Londonban a Brian Leveson bíró által vezetett bizottság, amely a telefonlehallgatási botrány nyomán, Cameron miniszterelnök felkérésére vizsgálta a brit sajtó “kultúráját, gyakorlatát és etikáját”.

A jelentésnek a vezetői összefoglalója is 48 oldal, úgyhogy még nem olvastam végig, de a Guardian összefoglalójából kiderül, hogy:

– a bizottság a várakozásoknak megfelelően olyan új sajtószabályozási szerv felállítását javasolja, amelynek működése törvényi alapon nyugszik (a médiaipar számos szereplője és parlamenti képviselők egy csoportja is úgy véli, hogy egy ilyen megoldás már önmagában is a szólásszabadság megsértését jelenti; a szabályozás támogatói szerint viszont a brit sajtó eljátszotta a tiszta önszabályozás jogát a sorozatos etikai kihágásokkal és jogsértésekkel),

– a javasolt új testületnek a kormánytól és a parlamenttől is függetlennek kellene lennie, nemcsak a médiaipartól,

– a szabályozási eszközök között ott lennének a súlyos pénzbírságok,

– a reformnak ki kellene terjednie a sokat bírált brit jóhírnév-sérelmi (libel) modell megváltoztatására is.

A javaslat szerint az új rendszerben való részvétel nem lenne kötelező az újságok számára. Amelyik lap azonban kimarad, azt a tévés-rádiós piacot felügyelő Ofcom ellenőrizné.

Hogy mindebből mi és hogyan fog megvalósulni, az még nagyon a jövő zenéje. A Leveson-jelentés nem törvényjavaslat, tehát most először is mindenki rengeteget fog beszélni és írni róla, a már bemutatott szabályozási modellek mellé újabbak fognak készülni, aztán – minden bizonnyal évek múlva – összejöhet egy olyan jogi szöveg, amin megint el lehet kezdeni hosszan vitatkozni.

David Cameron a parlament alsóházában már reagált is a jelentés megállapításaira: szerinte a törvényi háttér önmagában is azzal a veszéllyel jár, hogy mai vagy jövőbeni politikusok a sajtó rendszabályozásának (regulations) eszközéül használják. A miniszterelnök szerint a Leveson által üdvösnek tartott célokat törvényalkotás nélkül is el lehet érni.

Lord Hunt, a PCC (a sajtó jelenlegi önszabályozó szervezete) vezetője – állítása szerint széles iparági konszenzussal a háta mögött – olyan új önszabályozási modellt javasol, amelyben ott vannak az elrettentő pénzbüntetések, de nincsen törvényi háttér. A Guardian szerint ez majdnem jó ötlet, de a médiabiznisz szereplőitől teljesen független entitásra lenne szükség.