Kategória: médiaetika

Te megbocsátanál a leghírhedtebb sztorihamisító újságírónak?

Stephen Glass 1995-ben lett a nagy hagyományú amerikai politikai hetilap, a New Republic riportere, majd, a legkülönbözőbb témákban szállított anyagai sikerének köszönhetően a lap egyik legelismertebb, más újságok által is rendszeresen foglalkoztatott újságírója. 1998-ban a Forbes online szerkesztőségének egyik munkatársa, miután főnöke leszúrta, hogyan maradhatott le egy Glass által megírt hackeres sztoriról, elmerült a cikk részleteiben, és viszonylag hamar rájött, hogy az gyakorlatilag teljes egészében kamu. Mint aztán kiderült, Glass gyakorlatilag teljes újságírói életműve nagyrészt kamu volt, kitalált cégekkel és emberekkel, álidézetekkel, soha nem volt eseményekkel. A rettenetes botrány a fiatalembert egy időre igen ismertté tette, néhány évvel később kulcsregényt írt a történtekről, kalandjairól film készült.

Az akkor és azóta megjelent írásokból tudható: a Glass-ügyben érintett szereplők nemcsak szakmai tekintetben, hanem lelki síkon is igen intenzíven élték meg a történteket. A 100. születésnapját ünneplő, és ebből az alkalomból története e “sötét fejezetére” is visszatekintő New Republicban most Hanna Rosin, Glass egykori kollégája és közeli barátja írta meg, hogyan találkozott 16 év után először a valaha “kisöccseként” szeretett, immár 40 fölött járó ex-riporterrel. Ajánlott olvasmány mindenkinek, akit érdekel a médiaetika és/vagy az emberi kapcsolatok rejtelmei. A poént lelövöm: Rosin megbocsátott Glassnak, aki pedig a könyvében is magát állította be áldozatként, akkori munkatársait pedig igen kedvezőtlen módon mutatta be.

Érdemes elolvasni Adam L. Penenberg januárban megjelent cikkét is. 1998-ban a Forbes Digital munkatársaként ő volt az, aki ráborította a bilit Glassra; itt részletesen leírja, mi és hogyan történt. Ennek az írásnak az volt az apropója, hogy a bukása után jogi egyetemet végzett Glasstól sok-sok fellebbezés végén a kaliforniai legfelső bíróság megtagadta a lehetőséget, hogy az államban ügyvédként praktizáljon. Penenberg nem bocsát meg, és meg is indokolja, miért gondolja, hogy Glass maradt, aki volt, és továbbra is hazudik.

Reklámok

Az újságírói etika a társadalomjobbítás akadálya?

Most találkoztam ezzel a majdnem két hete megjelent interjúval, amiben a “a kommunikáció eszközeit használva” “meghatározó társadalmi ügyekben változásokat” elérendő létrejött XKK vezetője, Varró Szilvia beszél arról, miért lett újságíróból, ahogyan ő mondja, propagandista.

Az egész interjú nagyon elgondolkodtató, különösen érdekes az, amikor Varró azt mondja:

– Most több eszközöm van, és nem köt az újságírói etika. Korábban nyomasztóan komolyan vettem, kicentiztem, mindenkit megkérdeztem. De ez nem működik. Nem tudunk objektívek lenni. Mint újságíró krónikás vagyok, most viszont aktívan alakítani akarom a körülöttem levőket.

A címben feltett kérdésre, ahogy mondani szokás, nincsen kész válaszom. Annyit csak kapásból, hogy az “objektivitást”, főleg, amit Magyarországon annak szokás tekinteni, egyáltalán nem feltétlenül kell a médiaetika szinonimájának, vagy akár csak részének tekinteni. Szerintem a médiaetika végső és oszthatatlan alapja a transzparencia, az újságírás korlátainak és meghatározottságainak világos felismerése és megmutatása. Éppen ezért mindaz, amiről és ahogyan Varró Szilvia beszél, éppenséggel a médiaetika ritka tudatos és magas szintű megnyilvánulása – akkor is, ha ő most nem is a klasszikus amerikai minta szerinti riporterként dolgozik.

168 Óra Online – Varró Szilvia: Sehol nincs még a kritikus tömeg.

Durva dalos beszólás a bulvárosodó médiának, anno 1982

Don Henley, a felhasználóbarát country-rock (lásd Eagles) szupersztárja első szólólemezén szerepel a Dirty Laundry (magyarul mondjuk: Teregetem a szennyest) című dal. A mű a szenzációhajhász tévéhírek kemény kritikája, ilyen szövegekkel:

“We got the bubble-headed bleach-blonde who comes on at five
She can tell you ’bout the plane crash with a gleam in her eye
It’s interesting when people die
Give us dirty laundry”

A szám a maga idejében nagy sláger volt Amerikában, a Billboard-listán harmadik is volt, a kislemezből pedig több mint egymillió (igen, egymillió) példányt vettek meg a hírek bulvárosodásával elégedetlen emberek.

Összefér-e a művészi szabadság és az újságírói hitelesség?

‘Disturbing’ & ‘Misleading’ by Steve Coll | The New York Review of Books.

A címbeli kérdést Kathryn Bigelow filmje, az Oszama bin Laden utáni, évtizeden át tartó amerikai hajszáról szóló Zero Dark Thirty vonatkozásában teszi fel Steve Coll, és nagyon határozott nemmel válaszol rá.

Coll, aki Pulitzer-díjas könyvet írt Afganisztán, a CIA és bin Laden közös történetéről (érdemes elolvasni, tényleg kiváló), azért bírálja az előző háborús filmjével Oscar-díjas Bigelow-t, illetve forgatókönyvíró társát, Mark Boalt, mert filmjük felütésével (“Based on Firsthand Accounts of Actual Events”) egyértelműen azt sugallják, hogy riporteri hűséggel közelítenek az eseményekhez, azonban Coll úgy gondolja, hogy aztán egyáltalán nem felelnek meg ennek a mércének.

A bírálatok fő tárgya az, hogy a Zero Dark Thirty szerint bin Laden elfogásához olyan információk vezettek, amiket a CIA emberei kínzásokkal szedtek ki foglyaikból. Coll azt írja, hogy ennek a rendelkezésre álló (szűkös) információk ellentmondanak. Nem vitatja a filmkészítők általános jogát ahhoz, hogy úgy használják nyersanyagnak a valóságot, ahogy nekik tetszik, azt viszont problematikusnak (és károsnak) tartja, hogy egy olyan film, ami a valóság hűséges bemutatását ígéri, mégis hamis képet mutat megtörtént eseményekről.

Coll messze nincs egyedül kritikájával: pár napja három amerikai szenátor – köztük a vietnami hadifogsága idején kínzásokon átesett, az ügyben fáradhatatlanul kampányoló John McCain – írt levelet a gyártó Sonynak arról, hogy “rendkívül pontatlannak és félrevezetőnek” tartják azt, ahogyan a kínzásokat bemutatja a film.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Ben Affleck igen szórakoztató Argója is meglehetősen liberálisan ugrándozik oda-vissza a történeti hűség és a drámai célú művészi szabadság választóvonala felett. Hogy ebből nincsen hasonló vita Amerikában, nagyrészt nyilván annak köszönhető, hogy a témának nincs olyan tétje és politikai súlya, mint a kínzásokénak.)

(És ha már itt tartunk: az újságírói hitelesség kérdése ugyan még véletlenül sem merül fel a cikkben, de a művészi ábrázolás és a jobb szó híján történelmi-társadalmi igazságnak nevezhető valami viszonyáról nagyon érdekes dolgokat ír Jelani Cobb itt. A mű, amiről szó van, a Quentin Tarantino rendezte Django Unchained, a probléma pedig a rabszolgaság és a rabszolgák felszabadítása, illetve ezek filmbeli ábrázolása.)

Magyar médiamenedzserek a gazdasági/politikai nyomásról

„Aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy merre van az előre” – Mérték blog.

Hiánypótló anyag a Mérték Médiaelemzőtől: Urbán Ágnes hat médiaipari csúcsvezetővel készített interjút arról, hogy milyen pressziókkal találkoznak (vagy sem). Ízelítő:

  • „Amíg egy hvg.hu meg tud buktatni egy köztársasági elnököt, addig nincs cenzúra” – mondta az egyik vállalatvezető, világossá téve, hogy a gazdasági és politikai nyomásgyakorlást nem tartja olyan mértékűnek, ami akadályozná a sajtó szabad működését. Más interjúalany érezhetően nem tartja különösebben nagyra a független újságírás ethoszát, „ezek álmok, hogy ő majd azt ír, amit akar, más pénzén, ezek nem működőképes modellek”.

A névtelen interjúk alapján készült tanulmány innen tölthető le.

Független, de törvényi felhatalmazással működő sajtófelügyeletet javasol a Leveson-bizottság

The Leveson Inquiry.

Több mint egy éves munka után, ma tette közzé jelentését Londonban a Brian Leveson bíró által vezetett bizottság, amely a telefonlehallgatási botrány nyomán, Cameron miniszterelnök felkérésére vizsgálta a brit sajtó “kultúráját, gyakorlatát és etikáját”.

A jelentésnek a vezetői összefoglalója is 48 oldal, úgyhogy még nem olvastam végig, de a Guardian összefoglalójából kiderül, hogy:

– a bizottság a várakozásoknak megfelelően olyan új sajtószabályozási szerv felállítását javasolja, amelynek működése törvényi alapon nyugszik (a médiaipar számos szereplője és parlamenti képviselők egy csoportja is úgy véli, hogy egy ilyen megoldás már önmagában is a szólásszabadság megsértését jelenti; a szabályozás támogatói szerint viszont a brit sajtó eljátszotta a tiszta önszabályozás jogát a sorozatos etikai kihágásokkal és jogsértésekkel),

– a javasolt új testületnek a kormánytól és a parlamenttől is függetlennek kellene lennie, nemcsak a médiaipartól,

– a szabályozási eszközök között ott lennének a súlyos pénzbírságok,

– a reformnak ki kellene terjednie a sokat bírált brit jóhírnév-sérelmi (libel) modell megváltoztatására is.

A javaslat szerint az új rendszerben való részvétel nem lenne kötelező az újságok számára. Amelyik lap azonban kimarad, azt a tévés-rádiós piacot felügyelő Ofcom ellenőrizné.

Hogy mindebből mi és hogyan fog megvalósulni, az még nagyon a jövő zenéje. A Leveson-jelentés nem törvényjavaslat, tehát most először is mindenki rengeteget fog beszélni és írni róla, a már bemutatott szabályozási modellek mellé újabbak fognak készülni, aztán – minden bizonnyal évek múlva – összejöhet egy olyan jogi szöveg, amin megint el lehet kezdeni hosszan vitatkozni.

David Cameron a parlament alsóházában már reagált is a jelentés megállapításaira: szerinte a törvényi háttér önmagában is azzal a veszéllyel jár, hogy mai vagy jövőbeni politikusok a sajtó rendszabályozásának (regulations) eszközéül használják. A miniszterelnök szerint a Leveson által üdvösnek tartott célokat törvényalkotás nélkül is el lehet érni.

Lord Hunt, a PCC (a sajtó jelenlegi önszabályozó szervezete) vezetője – állítása szerint széles iparági konszenzussal a háta mögött – olyan új önszabályozási modellt javasol, amelyben ott vannak az elrettentő pénzbüntetések, de nincsen törvényi háttér. A Guardian szerint ez majdnem jó ötlet, de a médiabiznisz szereplőitől teljesen független entitásra lenne szükség.

Anderson Cooper meleg és büszke

Anderson Cooper: “The Fact Is, I’m Gay.” – The Dish | By Andrew Sullivan – The Daily Beast.

A CNN klasszikus arcélű riporter-műsorvezetője egy, a publicista-blogger Andrew Sullivannek írt (és egyetértésével nyilvánosságra hozott) mailben jelentette be hivatalosan, hogy meleg. Ez egyrészt nem lep senkit, akit érdekel az ilyesmi; az Out magazin például 2007-ben Amerika második legbefolyásosabb meleg személyiségeként szerepeltette toplistáján Coopert.

Másrészt viszont érdekes és érdemes elolvasni a meleg ügyekben általában elég radikális Sullivan által közölt levelet, mivel Cooper részletesen ír benne arról, miért nem válaszolt korábban soha a magánéletére vonatkozó kérdésekre, illetve miért gondolja most mégis úgy, hogy helyesebb, ha feladja eddigi stratégiáját.

“Mindig úgy gondoltam, hogy egy riporternek nem kell nyilvánosan beszélni arról, hogy kire szavaz, milyen vallású, kit szeret. Amíg a munkáját tisztességesen és őszintén végzi, mindegy, hogy mi történik a magánéletében. Egész pályafutásom alatt ehhez az elvhez tartottam magam, még akkor is, amikor direktben rákérdeztek, hogy meleg vagyok-e” – írja.

“Az utóbbi időben azt kezdtem mérlegelni, vajon a magánéletem védelmének szándékolatlan következményei nem nyomnak-e többet a latban, mint személyes és szakmai elveim. Világossá vált, hogy mivel ilyen sokáig nem beszéltem a magánéletem bizonyos aspektusairól, azt a valótlan benyomást keltettem, mintha takargatni próbálnék valamit… Ez rossz érzés, hiszen egyszerűen nem igaz.”

A transzparencia és a klasszikus, neutrális riporteri pozíció viszonyán, ellentmondásain vagy éppen ennek az ellentmondásnak a látszólagos voltán nem csak azoknak az amerikai sztárújságíróknak érdemes elgondolkodniuk, akiket rendszeresen kérdezgetnek arról, vajon melegek-e. Szerintem.