Társszabályozás, önszabályozás: mi legyen?

(Az alábbi írás először a Magyar Narancsban jelent meg. Azért ilyen hosszú.)

Ízlés, értékítélet, meggyőződés dolga, hogy a magyar média jelenlegi állapotát tragikusnak vagy egyszerűen csak jelentős mértékben javíthatónak/javítandónak tekinti-e az ember. A másfél évvel ezelőtti és a jelenlegi viszonyokra tekintve annyi világos, hogy a terjedelmes, óriási felhajtással kísért, igen drága intézményrendszert létrehozó médiatörvényektől nem lett jobb semmi. A média sem a nemzeti kultúrához, sem a sokat emlegetett demokratikus nyilvánossághoz nem tesz hozzá többet, mint tavaly meg tavalyelőtt, de még csak nem is szórakoztatóbb, mint akkor volt.

A 2011. július 1-jén indult társszabályozási rendszerrel is ez a helyzet. Két tekintetben persze beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A médiahatóságnak nem kellett újabb kommunikációs fronton csatáznia, sőt, joggal jelenthette ki, hogy a sajtószabadság haláláról szóló víziók, lám, alaptalanok voltak. A válsággal kínlódó szerkesztőségek legalább egy bizonytalansági tényezőtől megszabadultak, az óriási pénzbüntetések réme szertefoszlott. A társszabályozásból azonban nem lett nemzeti sport, az ügyek száma egy év alatt az internetes és nyomtatott médiában összesen nem érte el a néhány tucatot.

Ez önmagában is támadhatóvá teszi a társszabályozás intézményét, nem is egy oldalról. Lehetnek, akik úgy gondolják, hogy a viszonylagos visszhangtalanság az iparág hibája. Miért nem népszerűsítették hatékonyabban? Mások úgy vélhetik, a panaszok alacsony száma és – a médiatörvényt félreértő módon – jellemzően egyéni sérelmekre koncentráló jellege azt igazolja, hogy a sajtó kifogástalanul működik. jobb. A panaszok alacsony száma valójában csak a panasztételi csatorna ismeretlenségét és/vagy a közönség elvárásainak alacsony szintjét mutatja. De ha azt kérdezzük, hogy általánosságban változtatott-e valamit a média készítőinek és felhasználóinak viszonyán a társszabályozás, a válasz: nyilvánvalóan nem.

A társszabályozás ideájának alávágnak a médiatörvény legutóbbi, az Alkotmánybíróság döntését alkalmazó módosításai is: immár szinte üres halmazok maradtak az Smtv. nyomtatott és online tartalomra vonatkozó előírásai helyén. A társszabályozás magatartási kódexeit ennek megfelelően kell majd módosítani. Az új kódexek pedig igen rövidek lesznek.

A történet így azt sugallja, mintha csak azokat az előírásokat kellene betartaniuk a sajtótermékeknek, amik bennmaradtak a törvényben. Vagyis: ha kikerült az Smtv.-ből, hogy a sajtónak tiszteletben kell tartania a magánéletet, az a primér értelmezés szerint azt jelenti, hogy júniustól már nem kell tiszteletben tartani. (Persze nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a magánélet tiszteletben tartása általánosan, mindenkire érvényes kötelezettség, amit más jogszabály ír elő és véd.) Ebből a pontból látszik tisztán, milyen értelmetlen volt a törvény eredeti célkitűzése, a hatóságilag kikényszeríthető médiaetikai (vagy legalábbis akként prezentált) paraméterek kilistázása. Ha bárki elhiszi, hogy egy sajtótermék tisztességes működéséhez a továbbiakban elég betartani a kibelezett Smtv. előírásait, akkor sok tekintetben problematikus médialátképünk csak egyre kietlenebb lesz.

Nem kérdés ugyanis, hogy valóban vannak a felhasználók (avagy: a társadalom) és a média kapcsolatának beavatkozásra szoruló, problematikus pontjai. Ezek azonban éppen nem az igazán súlyos esetek – a szűkülő előírásokat eredményező módosító indítvány indoklása szó szerint el is ismeri, hogy jogos volt az az első pillanattól gyakran előkerülő érv, amely szerint a büntető és polgári jogi szabályok megfelelő fellépési lehetőségeket biztosítanak a sajtó jogsértései ellen. Hanem azok az ügyek, amikben nem érdemes bíróságra menni, mert annyit azért nem érnek, hogy költsön rájuk az ember. Amikor nincs értelme formális helyreigazítást kérni, de azért járna valamilyen helyesbítés. Amikor annyit akar mondani az ember a szerkesztőknek, hogy ez vagy az elég nem szép dolog volt, és szeretné biztosan tudni, hogy célba ért az üzenet. Ilyenkor jól jönne a felhasználó és a sajtótermék közé egy harmadik fél, de olyan harmadik fél, amelyik nem a rendőrség és nem a bíróság. A jelenlegi médiatörvények azért alkalmatlanok az ilyen ügyek kezelésére, mert a Médiatanács – a törvényben előírt módon – éppen ezt a két szerepet játssza, a rendőrségét és a bíróságét. És csak ezeket a szerepeket tudja továbbadni társszabályozó partnereinek is.

A jogalkotó egyszer már elfogadta, hogy a tartalomhoz kötődő törvényhelyek alkalmazását érdemes a szakmai szervezetekre bízni, legalább a nyomtatott és az internetes sajtó esetében. A megváltozott helyzetben végig is vihetné ezt a logikát. Érdemes lenne a kormánypárti frakciókkal beláttatnunk, hogy a nyomtatott és az internetes média hatósági büntethetőségének rendszerét a sok módosítás után egyszerűen felesleges fenntartani, és valami mást kell kitalálni helyette.

Az eddig megismert társszabályozás helyébe olyan önszabályozásnak kellene lépnie, amelynek a hatásköri keretét jogszabály adja, de a tartalmába nem avatkozik bele. A kormány ezzel lemondana a közvetlen beavatkozás lehetőségéről, az iparág pedig az önszabályozás teljes függetlenségéről azáltal, hogy tevékenységébe bevon külső szereplőket is. A kormányzat valamely szerve biztosíthatja az intézmény szűken értelmezett törvényességi felügyeletét is.

A megújuló rendszer nem alapulhat diktátumon; végiggondolt, nyilvánosan megtárgyalt, átbeszélt konstrukciónak kell lennie. Ha mondjuk az éppen összedőlt brit önszabályozás intézményére, a megszűnő PCC-re nézünk, azonnal előugranak olyan kérdések, amikre a válasz a legkevésbé sem egyértelmű. Legyen kötelező a részvétel a társszabályozásban, vagy legyen önkéntes? Legyen önkéntes, de az Smtv.-ben szereplő sajtóprivilégiumok (forrásvédelem, tájékoztatási kötelezettség) csak annak járjanak, aki aláveti magát? Hogyan oldható meg, hogy az eljárások nyilvánosak legyenek, de szükség esetén a nyilvánossággal ne okozzanak nagyobb kárt a panaszosnak, mint az eredeti sérelem? Indulhasson-e vizsgálat konkrét felhasználói panasz nélkül? Legyen-e a rendszerben lehetőség a pénzbüntetésre, vagy elegendő retorzió az elmarasztalások nyilvánosságra hozatala? Hogyan lehet elősegíteni, hogy a gazdasági válságtól és a rohadék Facebooktól sújtott kiadók érdemi felületekkel és erőforrásokkal vegyenek részt a társszabályozásban? Hogyan lehet érdekeltté tenni a kiadókat abban, hogy a közönség előtt ismertté és aktívan használttá váljon a csatorna? Ki finanszírozza a rendszert? Ha az állam részt vállal a finanszírozásában, hogyan akadályozható meg, hogy ezen keresztül politikai nyomást tudjon gyakorolni rá? És persze: miért van szükség az állam részvételére egyáltalán, miért nem elegendő a tiszta önszabályozás?

Az utóbbi alapkérdés, és egyáltalán nem magától értetődő a válasz. Ha a magyar média össze tudna fogni, ha képes lenne közös etikai kódexet elfogadni, ha vállalhatatlanul kínos lenne egy esetleges önszabályozó rendszerből kimaradni, akkor még kevésbé lenne magától értetődő. A szomorú tapasztalat azonban azt mutatja, hogy erre csekély az esély. Ha nem lennének az ijesztő médiatörvények, nem lenne téma, hogy vajon az ön- vagy a társszabályozás a hasznosabb, mert egyikről sem lenne szó. Még alapabb kérdés lehet persze az is, hogy miért kell egyáltalán választani a két modell közül, miért nem elég, ha az olvasó beír, a szerkesztőség meg válaszol. Erre viszont egyszerűbb a felelet: azért, mert az ön- vagy társszabályozás garanciákat, eljárási rendet, transzparens, ellenőrizhető és számonkérhető eljárást és független bírálókat ad. Ha mi (a média) azt mondanánk, hogy tessék nekünk elhinni, minden felhasználói felszólamlást alaposan kezelünk a szerkesztőségeken belül, pontosan olyan támadható érvet használnánk, mint az, aki szerint nyugodtan jók a médiatörvények, hiszen a Médiatanács úgysem fogja bevetni a brutális büntetéseket.

Az átláthatóság üdvös voltát ajánlom azok figyelmébe is, akik szerint a magyar média legsúlyosabb gondja jelenleg nem az, hogy hogyan bánik felhasználóival, hanem hogy a politika kiszolgáltatott csicskája lett. Ha egy területen sikerül elmozdulni a transzparencia felé, más frontokon is hitelesebben lesz számonkérhető.

A médiatörvények sorsa is igazolja az ősi bölcsességet: senki nem lát a jövőbe. Éppen ezért rendkívül óvatosan írom le: az Smtv. teremtette értelmetlen helyzetből leggyorsabb és legérdemibb kiút az önszabályozás ilyen modellje lehetne. A médiának nyilvánvalóan túl kell lépnie az áldozati pózokon egyfelől, a politikai kapcsolatok adta védettség gőgjén másfelől, egymás utálatán harmadfelől. Ugyanilyen jelentős kihívás vár a kormányzatra, ahol viszont azt a szemléletet kell feladni, amely a médiában ellenséget lát; azt a megközelítést, amelynek alaptétele az, hogy a média és a közérdek az két külön dolog, nem pedig az, hogy a közérdek az a bármi, ami a nyilvánosságban, nem utolsósorban a médiában minden percben folyamatosan alakul.

Nem akarok álnaiv lenni, pontosan tudom, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy a törvényhozás, a kormányzat és az iparág egyenrangú részvételével megtárgyaljunk és elindítsunk egy új önszabályozási rendszert. A jó hír az, hogy ha bármelyik szereplő komolyan vette az elmúlt másfél évben adott nyilatkozatait, akkor mégiscsak muszáj lesz elindulnunk ebbe az irányba, akkor is, ha egyébként ezer dologban nem értünk egyet.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s