Strasbourg az Indexnek és az MTE-nek adott igazat kommentügyben

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) 2013-ban elutasította egy észt hírportál, a Delfi beadványát, mely azt kifogásolta, hogy a portált működtető cégnek jogi felelősséget kellett viselnie (és kártértést kellett fizetnie) személyiségi jogot sértő kommentek miatt. Az ítéletet az EJEB legfelső fóruma, a Nagykamara 2015-ben helyben hagyta.

Ma hozták nyilvánosságra az EJEB legújabb kommentügyi ítéletét. Az ügyben az Index kiadója és a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete volt a beadványtevő. A beadvány szintén azt kérte, hogy a bíróság mondja ki: a szólásszabadsághoz való jog aránytalan sérelmét jelenti, ha egy portál illetve egy egyesületi blog jogi felelősséggel tartozik moderálatlan kommentekért.

Az ítélet szerint a magyar ítéletekkel valóban sérült az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke, ami a kifejezés szabadságának gyakorlását garantálja.

Első olvasatra az ítélet két legfontosabb eleme, azok a pontok, amelyek miatt a Delfi-üggyel ellentétes megállapításra jutott a bíróság:

  • az inkriminált kommentek valóban jogsértőek voltak, de nem érték el a gyűlöletbeszéd szintjét (ez a Nagykamara Delfi-ítéletében kulcsmomentum volt),
  • a magyar bíróságok egyáltalán nem vizsgálták, hogy ítéleteik hogyan hathatnak az internetes szólásszabadság általános viszonyaira, merev módon, csak a személyiségi jogok védelme alapján vizsgálták az ügyet, a szemben álló alapjogok közötti valódi mérlegelésre-egyensúlyozásra nem kerítettek sort.

(Az ítélet és a róla szóló strasbourgi sajtóközlemény közvetlenül nem linkelhető, de az EJEB oldalán a friss ítéletek között könnyen megtalálható.)

Reklámok

Van megoldás a komment-dilemmára?

Előterjesztői szerint innovatív, bírálói szerint az alkalmazhatatlanságig nyakatekert szabályozást fogadott el 2013-ban a brit parlament arról, hogy hogyan mentesülhetnek a kommentekért viselendő jogi felelősség alól az azok megjelenítésének lehetőségét biztosító szolgáltatók. A próbálkozásnak akkor is rengeteg tanulsága van, ha egyébként nem tűnik úgy, hogy megváltotta volna az internetet – ezekről írtam egy szélsőségesen hosszú, de saját megítélésem szerint ennek ellenére rendkívül izgalmas tanulmányt. Megjelent az In Medias Resben, továbbá olvasható a folyóirat oldalán itt, pdf-ben pedig letölthető innen.

Meddig lesz Magyarországon médiaoktatás? Az első hazai médiaképzés-felmérés bemutatója

Időpont: 2014. november 26. szerda, 18.30. Helyszín: Magyar Telekom székház, Tölösi terem, Budapest I., Krisztina krt. 55. A rendezvény ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött. A szervezők kérik, akit érdekel, ezen a címen jelezze részvételét: contact@mte.hu – és mindössze annyit írjon egy üres levél tárgy mezőjébe, hogy “MTE+MEDIA”.

Továbbiak itt.

Te megbocsátanál a leghírhedtebb sztorihamisító újságírónak?

Stephen Glass 1995-ben lett a nagy hagyományú amerikai politikai hetilap, a New Republic riportere, majd, a legkülönbözőbb témákban szállított anyagai sikerének köszönhetően a lap egyik legelismertebb, más újságok által is rendszeresen foglalkoztatott újságírója. 1998-ban a Forbes online szerkesztőségének egyik munkatársa, miután főnöke leszúrta, hogyan maradhatott le egy Glass által megírt hackeres sztoriról, elmerült a cikk részleteiben, és viszonylag hamar rájött, hogy az gyakorlatilag teljes egészében kamu. Mint aztán kiderült, Glass gyakorlatilag teljes újságírói életműve nagyrészt kamu volt, kitalált cégekkel és emberekkel, álidézetekkel, soha nem volt eseményekkel. A rettenetes botrány a fiatalembert egy időre igen ismertté tette, néhány évvel később kulcsregényt írt a történtekről, kalandjairól film készült.

Az akkor és azóta megjelent írásokból tudható: a Glass-ügyben érintett szereplők nemcsak szakmai tekintetben, hanem lelki síkon is igen intenzíven élték meg a történteket. A 100. születésnapját ünneplő, és ebből az alkalomból története e “sötét fejezetére” is visszatekintő New Republicban most Hanna Rosin, Glass egykori kollégája és közeli barátja írta meg, hogyan találkozott 16 év után először a valaha “kisöccseként” szeretett, immár 40 fölött járó ex-riporterrel. Ajánlott olvasmány mindenkinek, akit érdekel a médiaetika és/vagy az emberi kapcsolatok rejtelmei. A poént lelövöm: Rosin megbocsátott Glassnak, aki pedig a könyvében is magát állította be áldozatként, akkori munkatársait pedig igen kedvezőtlen módon mutatta be.

Érdemes elolvasni Adam L. Penenberg januárban megjelent cikkét is. 1998-ban a Forbes Digital munkatársaként ő volt az, aki ráborította a bilit Glassra; itt részletesen leírja, mi és hogyan történt. Ennek az írásnak az volt az apropója, hogy a bukása után jogi egyetemet végzett Glasstól sok-sok fellebbezés végén a kaliforniai legfelső bíróság megtagadta a lehetőséget, hogy az államban ügyvédként praktizáljon. Penenberg nem bocsát meg, és meg is indokolja, miért gondolja, hogy Glass maradt, aki volt, és továbbra is hazudik.

Twitter-háború: update

A brit információs hivatal, a GCHQ új igazgatója pár nappal kinevezése után nekiment a nagy amerikai közösségimédia-szolgáltatóknak. A Twitter, a WhatsApp, a Facebook szerinte gyakorlatilag az ISIS parancsnoki kommunikációs felületeként működik, a cégek pedig messze nem tesznek mindent ez ellen, amit meg kellene tenniük. Az Independent publicistája szerint a cenzúra hatékonytalan és elégtelen fegyver a szélsőségesek ellen; a védekezést az iskolákban kellene kezdeni.

A magyar kormány és az internet

A Deutsch Tamás fideszes Európai Parlament-i képviselő által levezénylendő úgynevezett nemzeti konzultációról már november első napjaiig sok minden kiderült. A képviselő azt mondta, hogy először is lesz egy konzultáció arról, hogy miről legyen konzultáció. Másrészt azt mondta: a konzultáció célja, hogy kiderüljön, a magyar polgárok helyesnek tartanák-e, ha az internetes hálózati fejlesztéseket „magánforrások” is finanszíroznák. Harmadrészt azt mondta, hogy nem az adóról fog szólni a konzultálás, mert az abból tervezett összegről a költségvetés már lemondott, hanem „az internet ügyéről”. Az internetadó elleni tüntetéseket a képviselő úgy interpretálta, hogy azokon „az emberek” azt követelték, hogy „a politika, a közélet végre hallgassa meg őket”, és ennek a kormány, az adó visszavonásával „politikai és emberi bölcsességről” tanúbizonyságot tevő miniszterelnök kezdeményezésére, íme, eleget is tett.

Mindebből elég nehéz kihüvelyezni, hogy a kormány, illetve Deutsch Tamás voltaképp mit akar. A magam részéről száz százalékig amellett vagyok, hogy a kormány minél gyakrabban és minél nagyobb odafigyeléssel hallgassa meg „az embereket”, és az erre való törekvés akkor is üdvözlendő, ha a kétharmados kormányzás ötödik évében, két tömegtüntetés által ösztönözve manifesztálódik. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy éppen a szélessávú hálózatfejlesztés az a téma, amiben „az emberek” leegyszerűsített kérdésekre adott válaszai segítségével érdemes döntéseket hozni. E fejlesztés mellett a kormány rég elkötelezte magát, stratégiai megállapodásai és részben az EU által támogatott projektjei futnak, van célkitűzés, van határidő. A korábbi példák – és az internetes konzultáció bejelentése nyomán megjelent paródiák – persze megmutatták, hogy bármilyen témában lehet úgy feltenni a kérdéseket, hogy a kérdőíveket visszaküldő polgárok az elvárt választ adják. „Ön szerint fontosabb-e a szélessáv, mint annak megakadályozása, hogy ebolajárvány törjön ki hazánkban?” Stb.

Az eddigi úgynevezett konzultációk drága, cinikus kommunikációs bohóckodásnál és nagyszabású adatbázis-gyűjtő manővernél többnek nem tekinthetőek. A „magánfinanszírozás” „helyességének” emlegetése sajnos azt vetíti előre, hogy a végén ez sem lesz más, mint a többi. Amikor Deutsch azt mondja, hogy „rettentően nagy jövedelem termelődik az internetágazatban”, és a konzultáció arról fog szólni, hogy „mi legyen ennek a felhasználása”, akkor, hiába beszél egyébként „szabad hozzáférésről”, egyáltalán nem mond mást, mint a szolgáltatók állítólagos extraprofitján hőzöngő, piacellenes párttársai.

A képviselő nyilatkozataiban elhangzottak némi jóindulattal/álnaivitással persze máshogy is értelmezhetők. Akkor a konzultációnak nem az lesz a célja, hogy legyen mire hivatkozni, amikor a kormány mégiscsak elveszi a szolgáltatók által megkeresett pénz az eddiginél is nagyobb részét. Akkor a konzultáció tárgya tényleg „az internet ügye”, az előkonzultáció célja pedig tényleg az, hogy először is értelmes problémafelvetéseket gyűjtsenek a konzultátorok. Ez utóbbi tevékenységre szükség is lenne, hiszen „az internetről” körülbelül úgy lehet beszélgetni, mint „a pénzről”. Sehogy és akárhogy.

Ebben az esetben lehetne konzultálni a már úgyis eldöntött hálózatfejlesztés mellett vagy helyett például az alábbiakról:

– Legyen-e Magyarországon kötelező minden állami szerv számára, hogy tevékenységének minden érdemi dokumentumát tegye annak keletkezésekor egységes felületen hozzáférhetővé és kereshetővé az interneten? Legyen-e kötelező minden vagyonbevallásra kötelezett tisztségviselő számára, hogy vagyonbevallását digitális, kereshető formában közzétegye az interneten?

– Kapjon-e minden oktatási intézmény használható sávszélességű hozzáférést és olyan eszközöket, amelyeket a tanárok és a diákok saját elképzeléseik szerint használhatnak a tanításban, tanulásban, közösségi életben? Legyenek-e ezek az eszközök rendszeresen karbantartva, frissítve, cserélve? Kampányszerű központi beszerzések helyett dönthessenek-e a tanárok és a diákok aról, hogy milyen eszközökre van szükségük?

– Támogassa-e az állam olyan programok, tananyagok, közösségek létrejöttét és működését, amelyek a maguk tapasztalatai és elképzelései szerint segítik a gyerekeket, szülőket és pedagógusokat abban, hogy értsék és ismerjék azokat az előnyöket és veszélyeket, amiket az internet hordoz? Tegyen-e meg mindent az állam azért, hogy az oktatásban, tantárgytól függetlenül, meghatározó legyen a digitális-hálózati megközelítés?

– Kapjanak-e támogatást a felsőoktatási intézmények abban, hogy saját programjuk szerint infokommunikációs kutatásokat folytassanak, tudományágtól függetlenül intenzíven részt vegyenek nemzetközi programokban, kutatóik hozzájussanak az interneten elérhető szakirodalmi adatbázisokhoz és más segédanyagokhoz?

– Alkosson-e a parlament olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a bíróságok életszerű döntéseket hozzanak az internetes személyiségi jogsértésekről szóló ügyekben, ne kelljen mindennapos, piszlicsáré megjegyzéseket is elmarasztalniuk? Ösztönözze-e a jogi környezet, hogy a szolgáltatók moderálják a kommenteket? Készüljön-e fel az állam arra, hogy a valóban súlyos internetes jogsértéseket – zaklatás, fenyegetés – gyorsan és hatékonyan tudják kezelni a hatóságok és a bíróságok?

– Kapjanak-e támogatást a kulturális javainkat birtokló és gyűjtő intézmények ahhoz, hogy ezt a kulturális kincset saját elképzeléseik szerint, hazai és nemzetközi szabványokba illesztve digitalizálják, rendszerezzék, és az interneten elérhetővé tegyék? Legyenek-e a már digitalizált gyűjtemények minél szélesebb körben és minél olcsóbban elérhetőek?

– Kapjon-e támogatást mindenki, aki üzemszerűen olyan magyar nyelvű tartalmat állít elő az interneten, ami sem szerzői, sem személyiségi, sem egyéb jogot nem sért? Törekedjen-e arra minden közcélú szervezet és közfeladatot ellátó választott vagy kinevezett személy, hogy az internetes tartalomelőállítóktól, egyes internetezőktől (és, ha már itt tartunk, bárki mástól) érkező, tevékenységére, céljaira vonatkozó kérdéseket nyíltan, érdemben és gyorsan megválaszolja annak érdekében, hogy az ország polgárai felkészülten vehessenek részt a választásokon és a közügyekről szóló folyamatos vitákban?

– Egyoldalú intézkedéssel tiltsa-e be Magyarország a flash-alapú internetes reklámokat?

Ezek szerintem jó konzultációs kérdések lennének, igaz, abban a tekintetben mindegyik beugratós, hogy ha az ország fontosnak tartja a jövőjét, nyilvánvalóan igen a válasz mindegyikre. Konzultálni legfeljebb a részletekről kellene – sőt, azokról jó is lenne, de biztosan nem egy célzatos kérdőíven –, meg arról, hogy egyéb társadalmi célokhoz képest mindennek mi legyen a prioritása.

Deutsch Tamás nincs könnyű helyzetben, hiszen ha az internet mint olyan szól valamiről, az éppen a jelenlegi magyar kormány központosító, nyilvánosság- és autonómiaellenes törekvéseinek a szöges ellentéte. És nincs az a valósághajlítgató kommunikáció, ami ezt az ellentmondást el tudná fedni. Ez nem idealizmus, én is tudom, hogy több ember = több hülyeség, de azt is, hogy több internetező = több önszerveződés, több önálló gondolkodás, több tájékozottság. Vagy legalább ezek lehetősége.

Az interneten így is, úgy is egyre több magyar lesz, így óhatatlanul egyre több magyar hülyeség válik majd láthatóvá. De közben egyre több magyar használja majd értelmes dolgokra is a hálózatot. Vajon a kormány a fent felsorolt és más hasonló kérdések közül hányra válaszol igennel annak érdekében, hogy hozzájáruljon: az önállóság és a tájékozottság mértéke a hülyeségénél dinamikusabb ütemben nőjön?

(Ez megjelent már a Kreatív szájtján, és meg fog jelenni a nyomtatott lapban is, de legyen meg itt is, illetve beleraktam néhány linket.)

A 2013-as brit Defamációs törvény által létrehozott panaszeljárás (folyamatábra)

Section5flowchart_hu

A képre kattintva olvasható méretben is élvezhető az ábra, melyet magyar változatban készítője, Ashley Hurst engedélyével publikáltam. Ezúton is köszönet érte.

Az eredeti itt látható: http://www.olswang.com/media/29576449/flow_chart.pdf